…annyira még nem ismerem a várost, hogy megsejthessem merről szökött be, de beszökött, elbújt a nap, szürke fellegek sétafikáltak a város felett, fútt a szél és peregtek a sárgásbarna falevelek a Diagonált szegélyező nyárfákról.
Itthon vagyok, visszaérkeztem egy gyors esküvő-tértorna után (esküvője volt egy kedves barátomnak, s mivel képtelen voltam kihagyni valamilyen okból, hazaugrottam egy éjre, s másnap hajnalban vissza). Luxus a legnagyobb mértékben, most pedig meglehetősen ki vagyok fáradva, túl sok volt a repülésből az elmúlt időszakban. Amikor leszálltam otthon, akkor éreztem, hogy nohát, hogy elfáradtam, pedig semmit nem csináltam “odafenn”. Mégis, mintha a sejtjeim furán remegtek volna, külön-külön mindegyik, mint amikor egy hosszú autóút (nagyon hosszú autóút) után kiszállunk az autóból és fura, hogy nem mozog az út alattunk. A finom remegés apránként kioldott (hála két kupica pálinkának, inkább előbb, mint később), és jókra adag fáradtsággá csitult a végére. Ennek nagyon nem kedvezett a hajnali 4-es reptérre indulás, a 6.25-ös géphez… De még így is jó volt ott(hon) lenni – de most, most, MOST megérkeztem (ide vissza), és húsz körömmel ragaszkodom a talajhoz, a földhöz, az itteni földemhez, az itt-otthonom kibontakozó illataihoz, a napi apró lépésekhez, amelyekkel szépen gyökeret verhetek, hogy ne sodorjon jobbra-balra a fel-feltámadó életvihar.
Ki kell használni a csöndesebb időszakokat, első sorban pihenésre… ha túl sokáig tartott a mázsás és munkás időszak, akkor igen nehéz eleinte eltalálni a lazítás, a pihenés megfelelő módját és fokozatát. Alakul.
Jó itt lenni. Itthon. Otthon… hogy hol a hon… már nem is tudom. Valahogy a sok költözős életmóddal jár azt hiszem, hogy az otthon fogalma átalakul, s kívülről belülre költözik, mint egy kis “háziszellem”, a ház (hely) szelleme, genius loci, mondták a régiek.
Lehet, hogy régóta nem megfelelően használom az “otthon” kifejezést, de végül is mindig hazafelé igyekeztem, mindenféle keresgélésem idején, mindig otthon szerettem volna lenni. Ebben az értelmezésemben pedig az otthon az a hely vagy világ, ahol nem kell félni semmitől és senkitől, minden rendben van, béke van, nincs nyomás, el lehet engedni magam szabadon és egyáltalában véve a helyemen vagyok. {Egy előző bejegyzésben már írtam kicsit arról, hogy hol és hogyan érzem a gyökereimet(katt)}. Persze idegen környezetben nehéz otthon lenni, amikor ismeretlen minden – talán, ha értek ezt-azt a nyelvből, könnyebb. Meg ha ismerősek az ételek. Végül is, az számít, kinek mit jelent az “otthon” és az “otthonosság” érzése. De végső soron ilyen relációban bukkan fel: otthon, ahol jobb lenni, mint ahol éppen vagyok. El- és kivágyódás a jelenből, valahová máshová (időben s térben), különösen kellemetlen, rossz helyzetekben igazából bárhová máshová, s az mind “otthon” az adott helyzethez viszonyítva.
Nem tudom pontosan mikor, de egyszer csak két, addig különböző térben lévő sík egymás fölé került, egy síkba, és azóta jó. Azóta ez az “otthon” kívülről beköltözött, belém, önmagamba. Azóta itt vagyok otthon, ahol fizikailag vagyok. S nem vágyódom el – se kint, se bent. Azóta már jól használom a kifejezést, bár kívül semmi sem változott, belül valahogy több bennem a nyugalom, a megérkezettség, a “vadászkutya-kinyúlik-a-lobogó-kandalló-előtt-a-kockás-pléden” érzés. Talán összefüggésben van azzal, hogy megírhattam azt a könyvet, ami hamarosan megjelenik (ide kattintva megnyílik az Alexandra ajánlójának oldala), s hogy “átírtam” magam valahova, ahol mindig is szerettem volna lenni. Valahogy az egész arra a felismerésre vezetett el, amit sokszor olvastam, tudtam és felfogtam, hogy ez van, de eddig még nem éltem át, nem éreztem, nem kóstoltam, nem szimatoltam, nem szaladtam körül, nem dörgölőztem hozzá. Egyszerűen csak megvilágosodott, hogy ott vagyok, ahol vagyok, ahol lennem kell, sőt, ahol akartam lenni.
Hoppá :).
Persze vannak hullámvölgyek, ilyenkor nem könnyű elfogadni az előbbi belátást, hiszen berzenkedem és egyebek, no meg idegen földön, míg egyedül vagyok s a baráti szálak még nem szövődtek szorosra, a leginkább az hiányzik, hogy megöleljek valakit. Vagy valaki megöleljen. Úgy igazán, szeretettel. Engem, nem csak a testemet, hanem mindenemet szőröstül-lelkestül-bőröstül.
Hiába no, mégis csak jó az embernek az, ha van társa, mert például ölelés után még a hátát is meg tudja mosni/vakarni valaki, és bizony, ez sem utolsó dolog.
Párnafilozófia 