Mindig van egy pont, ameddig van előtte, és van utána. Valami, ami eddig volt valami, s aztán valami egészen más lesz. Sosem ugyanaz, mindig más.

Úgy tűnik megint 4-e van, elszaladt egy hónap: még csak a lakás 10%-a van dobozokban, pontosabban: már van négy nagy doboz elajándékozni való CD és gyűlik a “nem visszük magunkkal” című könyvek kupaca is.
Ez alkalommal ünnepélyesen megfogadom, hogy nem adok ajándékba soha többet dedikált könyvet, hogy ha szegény megajándékozottam egyszer majd költözik, és döntési helyzetbe kerül, akkor lelkiismeret furdalás nélkül válhasson meg az olvasott vagy nem olvasott könyvtől. Persze, ha saját klaviatúrán írt könyvről van szó, akkor kicsit nehezebb a helyzet, de annyira kellemetlen tud lenni az is, amikor nem lehet megválni SOK könyvtől, mert dedikált példány…

A macskák idegesebbek, bár az is lehet, hogy a telihold miatt van, egy ideje figyelem őket,  teliholdkor mindig idegesebbek (és többet szeretnének enni), újholdkor meg nagyon bújósak.

Hogy megy az együttélés önmagatokkal? Készül megint az év vége, készültök számot vetni magatokkal?

Én az utóbbi hetekben valamiért nagy-nagy mélységbekben mozgok, azzal együtt, hogy alapvetően mindennel elégedett és boldog vagyok – de rengeteg az a pont, ahol még nem látom, hogyan alakulnak magvakból szárba szökkenő lehetőségek, hol lesz majd a “jó munka gyümölcse”.

A költözés is annyi mindenre megtanít – most nem a rendrakásra és pakolásra gondolok (a dolgok 80-90%-a nem az enyém, hanem a páromé, az enyém tavasz óta pihen az új lakásban, amit eddig irodának használtunk) – hanem arra, hogy van egy pont, ameddig józan ésszel el lehet viselni a stresszt, a kontroll részleges hiányát, hogy a dolgok nem feltétlenül úgy alakulnak, ahogy te meg szeretnéd oldani, s a többi. Aztán egyik reggel azzal ébredtem, hogy tulajdonképpen ez akár izgalmas is lehet.

Aztán az elme még fut pár kört, kiakad egy párszor, s egyszer csak eljön az a pont, amikor tényleg hagyod a fenébe. S azzal a 20%-al kezdesz foglalkozni, ahol valóban hasznosnak tudod érezni magad.

S mint a kicsiben, úgy a nagyban is: azt hiszem az évek érlelődésvel talán ezt is megtanulhatjuk, hogy akármennyire is úgy néz ki, hogy nem sikerülnek a dolgok, hogy nincs hatalmunk a világ felett, nincs megoldásunk egy-egy helyzetre, és a tehetetlenség keseríti meg a napjainkat: mindig van egy olyan látható vagy láthatatlan rész, amellyel ha elkezdünk foglalkozoni az összes többi helyett, akkor ripsz-ropsz jobban érezzük magunkat, s ha a helyükre nem is kerülnek a dolgok, de legalább nem fog zavarni a kupi.

Július óta egy olyan sorozatban próbálok talpon maradni és előremenni, ahol minden esetben az a cél, hogy az ismert világom vélt határain túlmenjek, és lehetőleg hagyjak hátra mindent, amiről azt hittem, hogy az enyém, amiről azt hittem, hogy “hatalmam” van felette.

Az abszolút fordulópont nagyjából ennek a periódusnak a közepén, egy egyhetes elvonuláson történt az Alpujarras hegyekben, ahol egy tibeti buddhista kolostorban töltöttem egy hetet egy magányos elvonuláson (az ételt is úgy hozták a kis házikómhoz vezető útra.) Amellett, hogy erős barátságot kötöttem a tücskökkel, óriáshangyákkal, lepkékkel, madarakkal, széllel, köddel, Zöld Tarával, elolvastam a Franciaroszágban élő vietnámi szerzestes, Tchih Nhat Hanh új fordítását és kommentárját a Szív Szútráról. Ez az abszolút vízválasztó, sajnos magyarul még nem jelent meg. Angolul a címe: The Other Shore (A Másik Part).

Remélem, hogy a mostani újabb (kisebb) vízválasztóval kiértem, kiérek az erdőből. Már nem sok marad, amit ki lehet belőlem választani: leginkább semmi. Lassan ha tovább tart ez, akkor engem kell kiválasztani magamból, mert egészen biztosan nem sok közöm lesz mindahhoz a személyhez, aki akár egy évvel ezelőtt is voltam (bár ez már most is így van), vagy, akár egy hónapja.

Bár, ugye ma is egészen más “vagyok” mint tegnap voltam, akkor is, ha nem annyira szembetűtő… bár egy vízválasztó után inkább szembetűnő, akár egyik napról a másikra is.

Tehát költözünk. A macskák idegesek. És telihold is van. Ti hogy vagytok? ❤