Hogyan változtathatom meg a világot, ami körülöttem van?
Egyszer régen azt tanultam, hogy csak a jó kérdésekre születik jó válasz. A megfelelő módon kell feltennem a kérdést ahhoz, hogy használható válasz essen ki belőle. Az az érzésem, hogy ez a kérdés ab ovo rosszul van feltéve. A cél világos, csak az út kijelölése hibádzik. Mert a világ olyan, amilyen. És csak egyetlen egyféleképpen hajlandó megváltozni: ha a változást magamon kezdem.
Hogyan lehetséges ez? A külsőt a belsővel befolyásolni? Azt gondolom, hogy a külső a belsőre épül fel, és a belső az egész építmény, az egész élet megalapozása, ezért a belső beállítódás roppant súllyal bír a külső világ értelmezésében. Hiszen lehetek esemény-vak, elmehetek bizonyos dolgok mellett anélkül, hogy észrevenném, mert beállítódásom fókusza más dolgokat keres. Erre a legjobb példa: mikor lesz tele piros kabáttal a város? Amikor a piros kabát belekerül a fókuszomba, mert esetleg én is azt viselek, vagy tegnap vásároltam, vagy valamilyen okból a piros kabát benyomakodott személyes világom peremén belülre.
Tegyük fel úgy a kérdést, hogy hogyan változtathatom meg magamat, hogyan változtathatom meg az életem? Napjaim szerkezetét, életcélomat, életrendemet? Csípőből fakadó reakciómat? Hogyan változtathatok bármit, a legapróbbtól a legnagyobbig?
Úgy vélem, a szokás a kulcs. A habitus, a berögződés, legyen szó bármiről, a kör végtelenül tág: az ilyen esetekben gyakran csak automatizmus vagy “robotpilóta” működik, úgy, hogy észre sem veszem. Csak utólag. Ja, “véletlenül” beleléptem valaki gyomrába, mert beszólt. Már megint. Oppardon, nem is én voltam, hanem ez a robotpilóta itt velem, észre sem vettem, hogy TE VOLTÁL! …. …. ….
A habitus gyakran nem engedi észrevenni azokat a valós helyzeteket, amelyekben frissen, az adott helyzetekre kéne reagálnom, nem pedig a jól ismert séma alapján. Esemény-vakság. Épp olyan, mint a szöveg-vakság, amikor az unalomig ismert szöveget nem olvasom át még egyszer – aztán tessék, mégis ott van benne az a szarvashiba.
Először is: türelem és elszántság. Ez a két legelső adomány, amellyel fel kell vérteznem magam. Türelem saját magamhoz, hogyha esetleg lassan haladok (változom – vagy legalábbis nem abban a tempóban, ahogy megálmodtam), hiszen annak idején ahhoz is jó idő kellett, hogy megtanuljak járni. Elszántság, hogy akkor is tudjam folytatni, amikor nem esik jól, amikor teher. Türelem és elszántság, hogy fel tudjak állni és folytatni tudjam, amikor elfáradok, de még messze a cél, amikor csüggedek, és minden törekvés ólomsúllyal húzza a vállam.
Az újat igenis unos-untalanig ismételni kell, ameddig be nem rögzül, ameddig legalábbis már nem rögtön egy másik szokás után következik, mígnem átveszi az első helyet az adott szokások hierarchiájában. Elkezdeni a legnehezebb. Megtartani és művelni talán már picinkét könnyebb.
Aztán kitartás és akarat. (Bár ezek már beleérthetők az elszántság fogalmába – alapul véve, hogy az elszántság azt jelenti, hogy az ember addig nem adja fel, ameddig el nem éri a célját). És nagyon fontos mindehhez: az életöröm. Mert életöröm nélkül nem megy, mert az ember társas lény, nem egyedülálló, megközelíthetetlen sziklaszírt (tisztelet a kivételeknek). Öröm az elért apró eredmények felett, öröm a csüggedés után, hogy mégis tovább tudtam menni, öröm, hogy nem járok egyedül az úton. Öröm, hogy van hova tovább menni.
Aztán a bátorság: átmenni tűzön-vízen, bátorság továbbmenni, akkor is, ha ismeretlen tájakra, felderítetlen reakciókra, új gondolatokra vetemednék. Bátorság továbbmenni a senki földjére, ahol az ismeretlen székel.
De ez még mind nem elég: saját erőnkből csak egy adott pontig juthatunk el, aztán kész, vége, kalap, kabát. Hova, minek változni? Ha nem lehetek tökéletes? Ha úgysem juthatok el, úgysem lesz jobb, úgysem… úgysem… úgysem… Akkor minek?
A hit, a ráció feletti, az értelmen kívüli. A felsőbb Hatalom. Mindent oda kell adnom, az utolsó cseppig, amire képes vagyok, és aztán várok. És tovább teszem, tovább adom mindazt, amire legjobb tudásom és hitem szerint képes vagyok. És segítséget kérek. És aztán egyszer csak megtörténik, minden átmenet nélkül, megszületik egy új valóság, amelynek részese vagyok.
Ilyenkor mindig egy adott jelent jut eszembe, amely kiválóan szemlélteti az elméletet a nem hívő számára is:
Michael Ende – A végtelen történet című könyvében található az alábbi jelenet/történés:
Atráskó a Nagy Keresésről tér vissza, szinte halálán van, Fuhur, a fehér gyöngysárkány repítő őt vissza a Kislány Királynő palotájához, Fantázia ország közepére, az Elefántcsont toronyhoz. Fantáziát pusztulás fenyegeti, a Semmi eszi fel, ezért indult Atráskó a Nagy Keresésre. Számtalan kaland után visszatér az Elefántcsont toronyhoz, hogy beszámoljon útjáról, és arról, hogy sikerrel járt. Úgy érzi nem járt sikerrel, és ezer sebből vérzik. Ott áll az Elefántcsont Torony felső szintjén, amin túl már nem vezet se lépcső, se semmi a Kislány Királynő pavilonjához. A Kislány Királynő haldoklik. Atráskó tudja, hogy a pavilonba nem lehet feljutni akarattal, csak ajándékba lehet kapni. Kétségbe van esve, hogy minden elveszett.. pedig mindent megtett, amit tudott, amire az erejéből futotta… és akkor egyszer csak fent találja magát a pavilonban a Kislány Királynő előtt, és megtudja, hogy sikerrel végrehajtotta a feladatot, mert elvitte magával Fantázia megmentőjét, Bux Barnabás Boldizsárt…
Mi volna az ebben az értelemben értett kopernikuszi fordulat? Az, hogy ne a világot – magamat próbáljam alakítani. És akkor a világ velem alakul. Mert nem arra kell várni, hogy a külső körülmények megváltozzanak: sosem fog a számba repülni a sült galamb. El kell kezdeni a változást-változtatást, mégpedig rögvest, és azon, ami a legközelebb van: saját magamon. Mert ha én változom, a világ is velem változik. Ez a tapasztalatom.
______________________________________________________________
* a kopernikuszi fordulat = ébredés a “dogmatikus szendergésből” (I. Kant)
Párnafilozófia 
