Az ember megtérésekor és főhajtásakor az Isten, az Isten-i előtt váratlan, “veszélyes” és előreláthatatlan dolgok történnek meg. Ez bizonyos.
Itt van például a káromkodás. Az ember tehetetlenségének, dühének és haragjának csúnya, ún. szalonképtelen szavakkal való kifejezése.

Jelenleg nem tudok rosszabbat elképzelni a sok, keseredett, boldogtalan embernél. Vagy egy csapat vagánykodó ifjoncnál (hölgyek s urak vegyesen), akik azt hiszik, hogy annál “felnőttebbek” minél többször tudják egy adott szövegben elhelyezni a B*** M** és hasonló szavakat. Ó, ha “csak” itt kezdődne…

Kis csapatom a kávézóban épp filmet forgat (legalábbis valami olyasmit, egy weblapot kameráznak, már inkább nem olyan fiatalok). Problémák vannak. Én kéretlen-kelletlen odahallgatok, mivel a közvetlenül mellettem lévő kis asztalkánál beszélnek. Minden szó csúnya, átkozódó, a másikat bíráló, becsmérlő, erőteljes hangon kiejtett “anyád”-on túlmenő ocsmánykodás. Fáj. Olyan, mint egy arcul ütés. Fizikailag arcul csap, szinte be kell hunynom a szemem, mellkason vág és elszorul tőle a szívem. Hát segít ez? Becsmérelni, ocsmánykodni, káromkodni? Megoldja? Segít a dühön, a tanácstalanságon?

Azért néha engem is elkap az az igazi, mélységeket megrengető elemi harag. A fellázadó tenger.
És akkor ki kell engedni a gőzt.

Mindennek ellenére ez még korántsem teszi legitimmé a korlátlan kifakadást és a nyelv szebb szinonimáinak mellőzését, amelyek pedig rendelkezésünkre állnak. Azért nem árt tudatában lenni annak, amit mondunk. Tudni a szavak jelentését, amiket beszédünkbe fonunk. És különösen nem alapozza meg a bárminemű (és irányú) rosszindulatot.

Régen nem így volt, régen lepergett mint viaszról a vízcsepp. A Találkozás óta eltűnt belőlem, és most, ha hallom, gyakran fennakadok: belém vág húsba markolóan és összerezzenek.

Ennyiben maradunk.

________________________________________________________________
*Metanoia: megtérés