A legtöbbször akkor vesszük észre milyen fontos valaki/valami, amikor valami probléma lép fel azzal a valamivel (eltörik, megbetegszik, elutazik, nem működik úgy, ahogy mindig szokott, ahogy “természetes”…)

Például egészen sok mindenre használom a hüvelykujjamat. Illetve használnám. Kissé lesántult. A bal. Mivel engem kicsi gyerekként egyik nagymamám balkezesről jobbkezesre “nevelt”, már kamasz fejjel tudatosan újra megtanultam írni a bal kezemmel. De addig is valahogy rejtett bal lehettem, mert rengeteg mindent bal kézzel csinálok (az íráson kívül), amit sokan, akik igazán jobbkezesek, a jobbal. Pl. mindenféle üvegpalack kupak kinyitása, gépelésnél a szóköz billentyű lenyomása (most át kell szoknom a jobb-ra).

Ínhüvelygyulladása van, pont ott a Vénusz-domb sarkánál, még mielőtt a csukló kezdődik. A hüvelykujj utolsó percénél. Ahonnan a hüvelykujjat kifelé-befelé lehet mozgatni, meg súlyt emelni, meg tartani dolgokat, kapaszkodni, ilyesmik. Merthogy bal kézzel egerezek a gépnél – túl sok klikk-klakk és billentyűkombinációk, hogy ne csak az egeret használjam ,(ctrl+c, ctrl+v, alt+tab, stb). És talán túl sokat pakoltam az utóbbi időben ilyen-olyan lomtalanításon is.

Egyszóval hiányzik az a ruganyosság, szabadság, amit a két kéz egyenrangú használata biztosít, és lehet, hogy ez az egésznek az üzenete. Bizonyos dolgokat kevésbé komolyan, kevésbé személyesen, sokkal több ruganyossággal kéne kezelnem. És ilyenkor végképp látványos, hogy nem tudok mindent megtenni egyedül. Hogy hiányzik a társam (no nem csak emiatt hiányzik, hogy legyen aki segít mosogatni… épp utazik még, de már hamarosan itthon, 120 nap száműzetés után).
Igen, két kezes vagyok, igen, mindkettőt tudom használni szinte egyenrangú módon. És 33 fogam van (már csak 32, egy szép egészséges bölcsességfogat ki kellett húzni jó 8-10 éve, mert nem fért el), bár ez most szorosan nem tartozik ide. No meg EGY vesém. De ez is más lapra tartozik – igaz, nagyon is valószínűsíthető, hogy épp ezen egyik oldali vese-hiány és másik oldali vese nagyobb volta miatt törekedett volna önmagát kiegyensúlyozni a test az eredendő balkezességgel.

Annyit akarok mondani mindezzel, hogy fontos a bal kéz – és milyen szerencse hogy e szép nyugati típusú kultúrákon belül már tiszteljük annyira a természetet és az embert, hogy szülők és nagyszülők már csak a legkevesebb esetben szoktatják át a gyermeket a “jobb”-ra – kéz-ügyben legalábbis. Nagymamám egy másik világban nőtt fel, végigélt két világháborút, 56-ot, 89-et, 2010-et már nem. Ezt az egész elképesztő 20. századot. Tavaly novemberben ment el. Apai. Hiányzik. Még a bal kezemről is eszembe jut.
Jó dolog, amikor még vannak nagyszülei az embernek. Biztonságot ad. Valahogy mintha megóvna a világ karcosságától. Valahogy még puhábbá teszik az életet.

No de hogyan is függ ez össze az ínhüvelygyulladt bal csuklómmal-hüvelykujjammal? Az értékek felismerése. Milyen jó hogy két kezes vagyok. Hogy gyakran, ami természetesnek tűnik, az is inkább ajándék. Ajándék, hogy 95 évet élt egy idős hölgy, és hogy az elmúlt 4-5 évben igazán őszintén tudtunk beszélgetni, és meg tudtam neki mutatni azt, hogy szeretem, önmagáért, aki ő, és úgy érzem mindez oly módon sikerült, hogy ő is értette/látta/érezte.

A hálaadás egy kulcs az értékes élethez. Hogy felismerjem mindazt a (leggyakrabban) nem anyagi természetű gazdagságot, ami bennem, mellettem, az életemben, a velem és körülöttem élőkben van. Hogy hálát tudjak adni egy jól sikerült napért – ki tudja lesz-e holnap? És, a hálaadás, óhatatlanul egy olyan kérdéshez vezet, ami előbb-utóbb mindenkiben megfogalmazódik, aki meg szeretne köszönni valamit: ki az, akinek megköszönöm, akinek hálát adok mindazért, ami “természetes”, mindazért, ami ajándék?