Fáradt vagyok. Ilyenkor nehéz írni. Pedig a rendszer az rendszer, a szisztematikusság fontos, mert átemel a hullámokon. Leginkább a hullámvölgyeken a hullámhegyek felé. Erről Dorothy jut eszembe a piros cipellőjében ahhoz Ózhoz igyekszik a sárga téglás úton…

Hullámzás. Minden nap más valahogy, még a hétköznapok egymásra következő egyformaságában is. A folytonosság középpontja, a történeteket megélő, azokat összefűző és értelmező, a szemlélődő én. Ha minden nap új én-nel ébrednék, nem tudnám, ki vagyok, hol vagyok, egyebek (50 első randi).

A töredezettség a fáradtságra jellemző. A frissesség visz magával, sodor, nem akad el furtonfurt. Ha az írásra figyelek, kezdek kevésbé fáradt lenni. Végül is, az első pár leírt szó már visz előre, mint valami áramlat a folyóban. Kézzel írok. Szeretek kézzel írni. A jó minőségű, jó tapintású finom papír, amely nem szív magába minden tintát; a kecsesen, karcmentesen sikló töltőtoll, amely puhán odasimul a papírlapra… A toll halk, surrogó hangot ad, ahogy csúszik a papíron, amikor kikanyarodnak alóla a betűk. Egyszerűen jó nézni és elengedni a gondolatokat, és pusztán erre a surrogásra, csusszanásra figyelni. Meg a kanyarodó kacsokra, fülekre, szökkenő pontokra és ágaskodó ékezetekre. Aztán persze a már kész írás képe, mint valami szkeccs, furcsa formájú rajzolat, annyi mindent elárul – mindig mást, hangulatfüggő, ahogy a kép is. A feldúlt és sietős írásom saját magamnak is feladványt jelent a későbbiekben.

Csönd van és végtelen fáradtság. Nézem a gyertya szelíden lobogó lángját, alig 10 centire az arcomtól. A cső-napok egyike van, amikor estére úgy érzem: kocka vagy cső formájúra bámultam a fejem a monitor előtt, túlságosan koncentráltam és semmi más nem jutott a fókuszomba, mint a munka-ügyek. Jól esik a lángba révedni, békét ad, és valahogy elnyújtózik mellette a lélek.

Aztán vannak ihlet nélküli, csendesen folydogáló napok, és a női természet “szent” napjai: ekkor (számunkra érezhetően) a teremtményi élet titokzatos körforgásának elemi erejű részeiként éljük azt a pár napot, hónapról hónapra. Áldozat. Milyen végtelenül gazdag jelentése van ennek a szónak!

Érni kell, hiszen a lyányból sem lesz nő egy szempillantás alatt. Érni kell, mint a gyümölcsnek, mint a hajladozó búzának friss zöldből aranysárgára változni. Folytonosságban. Folytonos hullámzásban, hullámhegyek és hullámvölgyek között. Jó földbe hullani, magban megrepedni, friss levegőre törekedni, napfény felé nőni, madaraknak fészek-ágat hajtani…

Annyira közel van a föld a lábamhoz, és olyan életteli szagoktól dús a levegő, hogy ilyenkor tavasszal, kora-nyáron meg kell érintsem a földet. Ahonnan kecses derékkal apró palánták sarjadnak a nap felé. És vágyakozom, hogy egyszer majd én is virág lehessek, és illatommal üdvözölhessem a napfelkeltét, és mosolyt hinthessek az emberek arcára.
A legszebb kora-nyári virág nekem a pipacs. A cinóber pirosság a zöld réteken, apró fehér százszorszépekkel csipkézve. Gyönyörű… Abban a pillanatban, hogy leszakajtod, elalél, és elhervad. Nincs tovább. De vadon szemlélni a pettyezett pipacsmezőt, mezítláb belábalni a közepére és ott ücsörögni, azt szabad. Szinjei Merse Pál és Claude Monet láthattak valamit…