Párnafilozófia

Azt hiszem joggal mondható, hogy a chilei bányászok tragédiája és csodával határos megmenekülésük mindenkit megérintett, aki követte, aki tudott róla. Az írott és a mozgóképes médiumoknak is nagyon jót tett, hiszen mindenki várva-várta az újabb hírmorzsákat. Ez bizony, ebből a szempontból kemény üzlet. Ez abból is látható, hogy már most versengenek az élet írta történet megfilmesítési jogaiért. Óriási emberi összefogásnak lehettünk tanúi, amely sok tekintetben nagyon jól jött Chile elnökének és bányaügyi miniszterének, de a világ már csak ilyen, mindenki mindenből a maga érdekei szerint kíván hasznot húzni.

Jó dolog az, ami a közösséget összekovácsolja. Egyfajta eufórikus állapotba emel mindenkit, aki megtapasztalja, és ekkor mindenki képes lesz együtt örülni egy harmadik személlyel, az ő örömének. Ez csodálatos dolog, és felszabadít, kiránt a mindennapi apró küzdelmek és versengések megszokott üteméből.

A keret megtart, amikor lélek gyönge

Hogyan lehetséges az, hogy a 69 napig a föld mélységében rekedt különböző korú férfiak többnyire életerősen, egészségesen, és jó szellemi állapotban kerültek ki kényszerű fogdájukból? A jól berendezett napirendet (8 óra munka, 8 óra szabadidő, 8 óra alvás) az egyik első helyen kell említeni, hiszen ha nincs keret, amire felfűzhetjük napjaink sorát, az idő szétfolyik, és értelmét vesztik a különböző tevékenységek. A gondosan megalkotott napirendben nem arra figyelünk, hogy még mennyi időnek kell eltelnie, hanem az adott feladatra koncentrálva könnyebben átvészeljük a megterhelő munkát, élethelyzeteket.

A legtöbb bányászról kiderült valami olyan tehetség, amelyre csak a csapdában derült fény: Florencio Alvalos készítette a családoknak küldött filmeket, Victor Zamroa verseket kezdett írni, míg Yonni Barrios látott el kisebb orvosi elsősegély teendőket. Mario Sepulveda volt a „műsorvezető” a videofelvételeken, Jose Enriquez pedig a csoport szellemi vezetőjévé vált.

Szellemi vezetés, mint lelki C-vitamin

Sok-sok történetet lehetne elmondani a chilei bányászokról, többek között a felesége mellett félrelépő Yonni Barriosról, ami igazi szappanopera. Amint azt a sajtón át a bányászok közölték, egy darabig, vagy egyáltalán nem fognak beszélni azokról a legrosszabb dolgokról, ami velük a mélyben megesett. Persze kíváncsiak vagyunk, és a piszkos részletek mindig izgalmasabbak. Ebben az esetben azonban van egy egészen nyilvánvaló dolog, amiről a sajtó alig beszél, és pedig az, hogy a bányászok testi, lelki és szellemi épségének megőrzésében (állandó 30 fok, 622 méteres mélységben) annak is nagy szerepe volt, hogy lelkileg nem voltak magukra hagyatva.

Hála a telekommunikációs eszközöknek, kapcsolatot tudtak teremteni a külvilággal, családjukkal, tudták, hogy már tudnak róluk, és van esélyük arra, hogy megmeneküljenek: állandó életveszély ide vagy oda, ha már tudják, hogy mennek értük, és dolgoznak a megmentésükön, ez kicsivel növeli a biztonságérzetet.

A bezártságban a kiszabadulásba vetett hitet tápláló szellemi vezetőre azonban helyben volt szükségük, és a 33 chilei bányász nagyon jól felismerte ezt a szükségletet.

Közösség, Hit, Hála

A bányászok mélységben töltött mindennapjainak elengedhetetlen része volt az együtt imádkozás. Megmenekülésükbe vetett hitüket, életerejüket az Isten élő jelenléte táplálta. Természetesen mondhatja a kedves olvasó, hogy ez hit kérdése. És igen, sokan vannak, akik nem hiszik, hogy van egy Teremtő Isten, egy Atya, aki gondot visel a világra – mert hát mennyi szenvedés van! De abban a pillanatban, amikor az ember élete közvetlen veszélynek van kitéve, a cérna elszakad, és sokan rádöbbenhetnek, hogy akkor Istent hívják. Ahogy a közmondás tartja, egy zuhanó gépen nincsenek ateisták.

A közösségi ima pedig segít, tartja egymásban a lelket, még a nagy nehézség idején is. Az egyén érzi, hogy nincs egyedül, hogy az Isten vele van, meghallgatja, és azon munkálkodik, hogy segítsen neki.

Meggyőződésem, hogy szellemi-lelki vezető nélkül a bányászok testileg is jóval betegebben kerültek volna a felszínre: elég végignézni a világban a helyüket kereső fiatalokon, fiatal felnőtteken, akik szellemi vezető nélkül nem képesek szilárd pontot találni az örökké változó, mindig rohanó világban. A szellemi vezetés, legyen az bármilyen valláshoz tartozó – épp olyan egészségügyi szükséglet, mint a mindennapi vitaminbevitel az élő szerveztek számára.

A keresztény hit számra a Teremtő Isten végtelenül személyes Isten: megszólítható, az emberhez közel álló. Sőt, a Tóra, de még a Zsoltárok is erről beszélnek, jóval azelőtt, hogy Krisztus a világba jött volna. Mindez azért fontos, mert amikor az ember meg akar köszönni valamit, csak valaminek vagy valakinek tud köszönetet mondani – egy személytelen létezőnek nem. És biztos vagyok abban, hogy a bányászok napi imájának része volt a hálaadás, megköszönték, hogy még egy napot kaptak, hogy egy nappal közelebb kerültek ahhoz, hogy viszontláthassák szeretteiket, hogy a bányában rekedt közösség minden tagját megköszönték, hiszen mindenki hozzájárult valami aprósággal az életben maradásukhoz.

A piszkos póló titka a zöld overallon

Néhány napja, amikor azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem emeli ki egyik média sem a bányászok összetartásának és megmenekülésének e fontos momentumát, kaptam levélben egy blog idézetet, amely arról szólt, hogy mit viseltek a bányászok a napszemüvegen kívül, amikor felhozták őket a Főnix elnevezésű mentőkapszulában (a főnix egyébként az újjászületés szimbóluma, egészen biztosan ezért kapta a mentőkapszula ezt a sokat sejtető nevet).

A legtöbb bányász, aki a felszínre jött, védő overallja felett egy kissé viharvert, vajfehér pólót viselt, ez a jól megfigyelhető. Mindenki láthatta Enrique-t letérdelni és imádkozni, amikor végre a feljutott. És a ruhadarab, amivel a világsajtónak ezen túl is megmutatták, hogy kényszerrabságuk idején reményüket kiből-miből merített a következő feliratokat hirdette:

Elől: „¡Gracias, Señor!” vagyis: Köszönöm, Uram!

A média Jézus-pólóknak hívja, a trikó ujján látható név miatt: Jézus.

A póló hátulján pedig a 94. zsoltár 4. verse szerepelt: „Kezében vannak a föld mélységei, és övéi a hegyek csúcsai” És ezalatt olvasható, hogy “Dicsőség és hála Istennek“.

Földre szállt angyalok

Azt is fontos megemlíteni – és ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni –, hogy az ’Isteni csoda’ nem mindig úgy történik, ahogy azt égből alászálló angyalokkal elképzeljük. Igaz, miért ne lehetne ez is lehetséges, hiszen Isten mindenható? Ó mégis legtöbbször embertársainkon keresztül cselekszik, tehát igenis őket is meg kell említeni, azokat, akik kitervelték és véghezvitték a 33 bányász kimentését, mert ők is kellettek ahhoz, hogy ez a csoda megtörténhessen.

Nem az a legfontosabb, amiről a bányászok (még) nem beszélnek, hanem az, amiről már eddig is beszéltek: „Nem 33-an voltunk, hanem 34-en: Jézus Krisztus végig lent volt velünk.”

És ha Isten egészen más módon akar rajtunk segíteni, mint ahogy azt elképzeltük…

„A kiránduló nem vette észre a szakadékot, rosszul lépett, és lezuhant. Szerencsére estében épp meg tudott markolni egy a kőfalból kikandikáló kis bokrocskát, de visszamászni már nem volt esélye, és az ágak is elég gyengén kapaszkodtak a falba. Ekkor eszébe jutott, hogy hátha mégis van valaki az égben, és így szólt: – ’Isten, ha ott vagy fönt, akkor légy szíves segíts, mert mindjárt lezuhanok…’ A legnagyobb meglepetésére egy mély hang zendült: – ’Engedd el a bokrot, bízz bennem, nem lesz semmi bajod!’ – ’mm… Ne haragudj, nincs ott valaki más?’

… a legjobb, ha összeszedjük minden bátorságunk és Rábízzuk magunkat.