Baku, 2010. November 7.
délután 2 óra

Már reggel 7 óra óta folyik a szavazás, este hétig. Fél 6-kor csatlakozom a többiekhez, addig tudok egy kicsit aludni.

Megérkeztem. 9 óra várakozás, Budapest, majd gép lekésés Isztambulban (életemben először, de hát ilyen is kell), kicsekk-becsekk-átcsekk, fogkefe, friss ruha persze a feladott – eredetileg kézipoggyásznak szánt csomagban maradt. Turkish Air segítőkész, kedves, mosolygós, és nem ők tehetnek semmiről, hanem az a fránya köd.

Láttam a ködöt az éjszakai Isztambul felett. Elképesztő látvány volt. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint amikor felhőt látsz. Az egyébként már nagyrészt kitisztult, éles kontúrokat és fénycsóvákat helyenként elmosódott terek tarkították: mint amikor egy festő elkeni a festéket. Vagy amikor életlen a kép a fényképen, csak még sokkal jobban elmosódva.

Egyre gyűlnek a plecsnik és matricák az útlevelemben. Amúgy nagyon tetszetős, de mégis, ez a mai a legkevésbé hasznos ahhoz képest amilyen drága volt… (20 USD). Mert ahhoz, hogy a Turkish Air hotel szervező részlegét megtalálhassam, el kellett hagyni a repteret, és vízumot kellett venni.. Mondjuk szépen mutatnak, és gyarapodik a gyűjtemény.
Kaptam volna szállás vauchert, valahol X km-re a reptérről, de a reggeli 7.30-as gépre raktak át, ahova a chek-in 6.30-kor kezdődött, és mire kijutottam, hogy egyáltalán hotel kérjek, helyi idő szerint hajnali 2 óra múlt.
Így nagyjából fél óra múlva, háromnegyed három fele visszasétáltam, és újra bementem a reptérre, ugyanis hiába vittek volna el bárhova, fölösleges lett volna, mert alig 1 óra múlva indulhattam volna vissza hogy elérjem a reggeli gépem.

Minden pad foglalt. A fotelek is a legtöbb kávézóban. Székeket nem érdemes összetolni, a padló túl hideg, amelyik pad nem foglalt azon csak ülni lehet, feküdni nem. Aztán felvillant egy ‘Airport Hotel’ tábla, amiről mindeddig bárki akit megkérdeztem, váltig állította, hogy nincs több szoba, betelt. Arra gondoltam, mégis teszek egy próbát, hiszen 2,5- 3 óra vízszintesen még mindig sokat jelentene a boldogságom szempontjából (és hogy ne essek össze a fáradtságtól – már hangom sem volt beszélni, annyira kimerültem).
És lássatok csodát! Volt szoba. Az árat most had ne említsem. 3 óra került annyiba, mint egy teljes éj BP-en egy 4 csillagos hotelben. A szagok sem voltak a legjobbak, de hát ez nem az a helyzet, amikor még ennél több luxust és finnyáskodást megengedhet magának az ember.

Aztán reggel lett, hamar eltelt az a kettő és háromnegyed vízszintesben töltött óra, elértem a gépet, leszálltam, és most itt vagyok a hotelben. Délután folyt. köv. a megfigyelési misszió, szerencsére még ebbe a részébe is be tudok csatlakozni. Aztán sajtótájékoztató, és összegyűlnek a megfigyelők is, hogy megosszák tapasztalataikat. Kísérőm elmondta, hogy egy négy fős francia csoport még mindig nem érkezett meg… velük is hasonló történt, mint velem.

‘Vis Major’. Act of God. Isten ujja. Vagyis teljesen kiszámíthatatlan történések, amelyek felett egyáltalán nincs hatalmunk. Semmi de semmi az ég adta világon. Ez most csak azt erősítette meg, hogy tényleg úgy éreztem magam ezen az utazáson végig, mint az egyik előző írásban, ahogy a kiránduló kapaszkodik a semmi felett a sziklafalon, nehogy lezuhanjon. Minden információt most kaptam meg, amikor megérkeztem, azt is, hogy hol lesz a szállásunk. Satöbbi.
Mégis itt vagyok, és többnyire idegeskedés nélkül vészeltem át ezt az alig 24 órás utazást. Van egy pont, amikor már tényleg csak nevetni lehet.
Végül is így hiteles, nem? Hogy tudom, miről beszélek. Megéri bízni. 🙂