Párnafilozófia

Hamvas Béla egy helyütt azt írja, hogy az ember ha otthon marad, akkor a világot ismeri meg, ha utazik, akkor pedig önmagát.
Ezen túl pedig egy bizonyos földön töltött idő után, már azért csak-csak megismerkedünk önmagunkkal, még ha kevesebbet utazunk is.

Nagy távolságok – nagy ugrások – talán nagy változások is.
Mit tanultam ma? Mit tanultunk ma? Minden nap végén van egy összefoglaló kérdés-kör, ma pedig egy általános összefoglalás volt zárásképpen. Persze minden angolul jut most eszembe (overall evaluation, etc), mert nagyon fáradt vagyok, és mert egész nap angolul beszéltem.
Már sikerült délután fél 7-kor annyira fáradtnak lennem, hogy a dél-afrikai kollégám-barátom egyik kérdésére gondolkodás nélkül magyarul válaszoltam, miközben előtte spanyolul beszéltem a pénztáros kisasszonnyal (fehér ruha, gondosan lesimított fekete konty vörös, fodros hajgumival, dél-amerikai arc erős járomcsonttal, félmosoly, alig-rózsaszín ajkak). Teljes kavalkád. Nyelv-kavalkád.

Tehát mit tanultam az egész 3 nap alatt? Amit eddig nem tudtam? Azt, hogy a fejlődéshez idő kell és tapasztalás, nem lehet siettetni. Ezt újra és újra át kell élnem. Aztán Albert Einsten egy fantasztikus idős kori képe, és egy idézet, miszerint a képzelet fontosabb, mint az észbeli képességek. Az élet egészét tekintve.

Mi a BRIDGE? A BRIDGE egy különböző felnőtt képzési módszereket alkalmazó képzési szisztéma választási szakemberek számára. Nagyon röviden.
Mi a PISCO? Peru nemzeti itala, Chile nemzeti itala, és egy szőlőfajtából készül, vagyis törköly pálinka-féle. Alkoholszintje nem több 35%-nál. Amit itt Peruban kóstoltam tisztán, nagyon finom volt, édesebb, mint a szokványos törkölyök, és egyáltalán nem karcos. De azért egy kortynál tovább nem vetemedtem… Nagyon röviden.

Alig egy óra múlva útra kelünk újra, negyedmagammal, check-out, reptér, check-in, útlevél ellenőrzés, göbzi, repülés, feljön a nap, leszállunk Cuzco-ban, Hostel, és úgy vélem ezután egy darab vízszintes szuszogás következik majd. Éjjel 2.25 perc, Lima. Pereg a homokóra.
Mindig is szerettem volna eljutni Machu Picchuba. Rajta van a kívánságlistán. A legelső helyen hosszú évekig India volt, és Tibet. Most is van. Mégis úgy alakult, hogy előbb juthattam el Dél-Amerikába, mint Ázsiába. C’est la vie, mes amis.

Utazni jó, utazni kell, otthagyni dolgokat, megtanulni, mennyi minden nélkül lehet, szabad, kell élni. Például itt fogom hagyni a nagy bőröndömben a számítógépet, nem viszem magammal. Úgyhogy előveszem a jó öreg tintát és töltőtollat, az jobban is illik az ezer meg ezeréves falakhoz.
De vissza a bejegyzés elejéhez: világ-megismerés, és/vagy ön-megismerés.
Mindkettő. Mivel nagyon nem tartozik egybe, készítek hozzá egy új lapot :).
(Ami ez előtt fog szerepelni, mert a legfrissebb bejegyzéssel indít az oldal… )