Talán hamarabb véget ér ez az egész kapálódzás a semmiben, ha az áramlattal úszom, szépen odabólintok mindennek, ami érkezik, és nem tartóztatom, ami megy.

Nem az én titkom. Eszembe jutott Hamvastól újra, hogy:

„aki a sorsnak időre megszabott állomását meg akarja rövidíteni, az szükségképpen az állomás nehézségeinek többszörösét idézi magára. Minden állomáson megszabott ideig kell tartózkodni, senki büntetlenül ezt az időt nem rövidítheti meg”. 

Mégpedig abban a kontextusban, hogy ahelyett, hogy panaszkodjak, küzdjek, harcoljak mindaz ellen, ami az asztalamon van (vagy éppen, a hiánya ellen), mert bármilyen erőfeszítéseket teszek, nem tudom megváltoztatni: az elfogadással és választott szolgálattal talán (TALÁN) sikerül kihúzni a helyzet méregfogát, és a saját hasznomra fordítani.

“Ha gyorsan akarsz eljutni valahova, menj egyedül; ha messzire szeretnél jutni, menj együtt (valakivel)”.

Ez pedig szolgálat nélkül nem tud megvalósulni. Mert szívességeket teszünk újra és újra, valaki mindig segítséget kér vagy sokkal inkább: esetleg segítségre szorul, és a mi együttérzésünkön múlik, hogy adunk-e neki abból, amiből kér, és/vagy amiből tudunk. Néha nagyon nehéz segíteni, néha könnyebb, néha egyáltalán nem lehet: ez pedig mindig út közben derül ki. De az attitűdünk nem ezen múlik: az mindig megelőzi a cselekvést. Együtt, annyit tesz, mint egymást segítve, egymást előre segítve.

Mindannyian egy választott – vagy örökölt, de azt is választjuk azután, s felnőttként, valamilyen formában a családunkat is, – közösség élő tagjai vagyunk, mint az idegsejtek az idegrendszerben: megérezzük, hogy mi van a közösséggel, a másikkal, a családunkkal, stb. Érdemes ezekre a belső hangokra hallgatni, csodás, ismeretlen, de barátságos helyekre vezethetnek el.

Egy kicsit kitágítva az értelmezés körét: ebben a látszólag darabjaira széteső, félelmmel sakkban tartó világban egészen biztosan együtt tudunk csak továbbmenni, bárhova is tartunk. Nemzet nemzettel karöltve, vallás másik vallással karöltve – mert egyedül nem megy. Már rég nem gyorsan kell eljutnunk bárhova, hanem messze, nagyon messze kell eljutnunk – a béke a tét, kívül s belül, a harmónia, s hogy meg tudunk-e gyógyulni, globálisan, ki tudunk-e gyógyulni abból a vakságot okozó betegségből, hogy “én többet érek, mint bárki más”.

Bár szerdán-csütörtökön-pénteken dolgozom általában, még ma is érzem a hatását. Már a múlt héten meg szerettem volna osztani veletek ezt a szösszenetet, csak nem jutott rá idő. Mert közben ki is festettünk itthon, új lakótársam (társaim, egy drabaig) vannak, és rengeteg munka volt mindent rendbehozni, összerendezni, és aztán picikét pihenni is. Arról nem is beszélve, hogy megint minden egyszerre történt: egyszerre a festés, a költözés, és az új munka kezdete.
Remélem ezen a héten már jobban fogom bírni. Péntek éjjel annyira elképesztően fáradt voltam, hogy az autópálya egyik fizetőpontjánál az automatában felejtettem a bankkártyámat. Ez persze csak a következő fizetési ponton derült ki…. ez is egy jó lecke… Sose legyen rosszabb. Mert hazaértem épségben, és ez a legfontosabb. Legalább most bőven megvan a vezetési gyakorlatom!

Egyszóval az “együtt” fogalmán kontemplálok egy ideje, és a “szolgálat“-on. Majd ha letelik az időszak, akkor visszatérek erre, s megírom, hogy valóban segített-e ez a hozzállás.

Most úgy érzem, hogy ez az egyetlen dolog, amely felett nekem van hatalmam dönteni, és a harc, panaszodás, lázadozás most nem vezet sehova. Csupa-csupa olyan feladat jön, hogy teljesen mindegy, hogy ki vagyok, és mit tudok – nem rólam szól, a “mű” egyetlen pillanata sem. Személytelen. Talán bárki más meg tudná csinálni legalább olyan jól (rosszul) mint én. Nem számít az egó. S ilyenkor mit lehet tenni? Fejet hajtok, elfogadom, és megyek tovább. Semmi sem tart örökké, ez is el fog múlni. És értékes drágakő-tanulságokkal gazdagodom.

Addig is, minden nap elmegyek úszni, amikor csak tudok, és jógázom, amikor tudok, és meditálok reggelente, amikor tudok, és imádkozm, amikor tudok, növelem az erőnlétem, és fejben írok munka közben egy történetet, amely egyszer lehet hogy könyvvé születik.

Jövő héten jön a La Roca Village BINGO! A könyv nem erről szól, de ezzel szórakoztatom magam munka közben, amikor épp nincs senki aki gyümölcslevet, friss kókuszt vagy limonádét vásároljon.

S addig is, nézz te is szét a saját asztalatod körül, hogy valahol, valakinek szüksége van-e a te szolgálatodra, szívességedre, bármilyen picike is legyen, ahhoz, hogy tovább lépdeljen a saját útján. Ha megvan, adj segítséget a saját lehetőségedhez mérten (azon felül nem! Hiszen akkor neked sem marad miből segíteni!) adj, és figyelj, hogyan változik a mátrix benned, és kívül, a világban.
Néha semmi másról nincs szó, mint egy papírzsebkendőről a melletted épp tüsszentett utasnak. Itt nem a személyünk a fontos, hanem a cselekedet, amit meg kell tenni. Épp annak, aki épp ott, és akkor, és úgy van. Ugye, milyen egyszerű? Ez az egész annyival jobb tud lenni, ha figyelünk egymásra!