Már csak azért is szárazság, mert a keddi kifli szerdán ugye már csak akkor puha, ha zacskóban töltötte az éjszakát. Ilyen ez az elcsúszott poszt is, mert mostanában az idővel nagyon hadilábon állok. (Ki-ki döntse el magának, hogy zacskóban éjszakázott, vagy ropogós posztrol van szó 😉 ).

Néha azon gondolkodom, hogy vajon azért van-e így, mert a párom megállás nélkül rohan, szervezkedik, ír, zenét szerez, tanít, és általában minden perce gondosan be van osztva? Valószínűleg átvesszük egymás életritmusát ebben a nagy közelségben. Ahogy a kutatások azt állítják, hogy a párok immunrendszere is összehangolódik az idővel. Életritmus egymásra hatás, és egymás motiválása is, kétségtelenül.

Mindenesetre, továbbra is munkát keresek, ideje van már, hogy kiessen az asztalamora valami égi finomság. Ideje van… persze mit tudom én, hogy minek van itt az ideje.. de sejtem, hogy most például ennek. Mert több, mint egy éve tart ez a semmiben függeszkedő állapot.
Az is igaz, hogy az utóbbi majd’ kilenc hónap alatt rengeteg mindent megértettem retrospektív, és sok-sok új dolgot is tanultam.. no meg végre kilábaltam a külső-belső szárazságból, amiben az elmúlt években leledztem.

Hogy lehet szárazságban élni hosszú évekig? Nagyon könnyű. Ez a kiégettség állapota. A kiégés olyan, mintha egy nagy, szürke, száraz gödör fenekén ücsörögnél, de lényegében sehol semmi érdekes nem történik, és nem is történhet, hiszen a gödörbe alig jut el valami, és a gödrödet mindehova magaddal viszed, bárhova mész.

Végül is mindegy, hogy hogyan jutunk ide, ha már itt vagyunk, akkor egy igen nagy feladat vár ránk: kimászni a szürkeségből, és tovább törekedni, az apró szikráktól a pislákoló lángig, majd egészen addig, míg meg nem gyullad az egész fáklya újra, és végre örömet nem találunk az életben ismét. Olyan sokan vagyunk, akik bármiféle életöröm nélkül élünk hosszú évekig, tulajdonképpen észre sem véve, hogy savanyú, cinikus, sóhajtozós, enervált, mosolytalan napok következnek egymásra újra és újra.

Erről az állapotról az utóbbi években többször írtam. Sosem gondoltam volna, hogy bő három-négy évig is eltarthat.

Először is, jó darabig eltart míg belegyalogolunk a gödör közepébe, s aztán amikor rácsodálkozunk, hogy semminek nincs íze, minden csak por és füst, mint valami belső tűzvész utáni táj – akkor helyben vagyunk. Se vágy, se álom, se kedv, ami vinne előre, csak a napi rutin, a szokások hídjai, amelyek minden reggel átvisznek az élők világába, de minek. Aztán apránként visszaszivárog valami varázslat, ami segít visszatalálni az életbe, sötéttől hunyorgó szemmel, poros ruhában, még színünket veszítve. Eztán a “feladat” újra megtanulni örölni mindennek, felfedezni, hogy talán van még miért élni. Azt hiszem, amiko az életöröm csermelyei újra elkezdenek finoman csörgedezni a lélek mezőin és erdein, akkor nyílik rá igazán a szemünk, hogy milyen alvajárók voltunk az elmúlt években.

Most azért vagyok hadilábon az idővel, mert ennek úgy néz ki, hogy vége van. Süt a nap, fúj a szél, és vad rohanású, tiszta vízű folyók járják hullámtáncukat a belső tájakon. Millio ötlet és terv, amit lépésről lépésre kell és lehet megvalósítani: mindent egyszerre biztosan képtelenség, vagy legalábbis egyelőre ezt gondolom, mert hogy annyi felé nyúlok és tervezek minden nap, hogy igazán alig van időm bármire. Ez persze csodálatos. És hálás vagyok, hogy élve átjutottam a sivatagon, a Nagy Szárazágon. Remélem, hogy mindennek a tetejébe mostmár igazán hamarosan megérkezik az új munkám is, hogy gyümölcsőző prioritásokra és kertészkedésre szorítson a terveimet illetően.

Lehet, hogy egy spirál az élet, szépen felfelé lépdelünk mind, úja és újra találkozva a már-már megoldottnak hitt viselt dolgainkkal egészen addig, míg legyőzzük/megértjük/elhagyjuk/nem érdekel a már jól ismert szint, és új rendszerbe fogunk. Azért az új rendszer is csak egy spirál felfelé. Vagy fraktál. Jól összekuszáltam most ezt a bejegyzést, nem? De azért remélem, értitek :).

Az egyik újévi “fogadalmam” vagy célom az volt, hogy újra tudjak vágyni dolgokra, hogy újra legyen valami, ami érdekel (úgy igazán, a mélységeimben), legyen célom, akarjak menni előre. Egyszerűen, hogy tudjak törekedni, vágyni, álmodozni.

Ezennel – dobpergés, fanfárok és lebegő szalagok: gyógyultnak nyílvánítom magam 100%-ban, hazataláltam önmagamba, és ez jó. Jelen vagyok a spirál szemében.