amiért érdemes

Az eltűnés csak viszonylagos: nyelv-váltásban vagyok, és írok, csak az utóbbi időben főként angolul. Itt megtaláljátok az angol honlapom: http://www.listentoyourself.org .

A héten kapok visszajelzéseket két munkából is ahol az elmúlt hetekben voltam interjúkon: így remélem a héten kiderül, hogy merre mehetek tovább. Afféle istenítélet – úgy értem, hogy sok minden történt itt a szép csöndességben, míg mosta a partot a tenger és elmúlt a nyár; s talán most már az aratás ideje is elkövetkezik nekem is, ezen a tájékon is. Hogy hova, merre tovább, az talán már a hét vége felé kiderül. Addig: nem gondolkodom. Nincs erőm félni a jövőtől, nincs erőm aggódni, nincs erőm összegondolni mindenféle dolgot, aminek valószínűleg a fele sem (lesz) igaz. Csak bízni tudok, csöndesen, megadólag, hogy lesz valami. Ez a két lehetőségem van most, a többi még nem látszik. Bízom abban, hogy kapok segítséget, hogy kapok munkát, és szépen minden egyenesbe kerül. Nehéz kitartva lenni a semmi közepén, egyetlen aranyhajszálon lógicálva a mindenség nagy üressége felett.
Néha beszippant az üresség, és akkor nagyon félek, hogy mi lesz velem: így tényleg inkább abba fektetek energiát, hogy pozitív dolgokat képzelek el (vizualizációs gyakorlatok – ha tudom látni, van képem róla, akkor jön a megvalósulás), és hívom magamhoz mindazt, amire szükségem van.

Az utolsó eltelt két hónap szava az áthangolódás. Az átjutás és áthangolódás. Megerősödés, kívül, s belül. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen vágyaim és irányultságaim lesznek, de augusztus vége óta elkezdtem futni (egyelőre a gym-ben ahova járok). Elképesztően jól esik a 2-3 napi kifárasztás, megizzasztás, és utána a finom jóga-nyújtás, amit szinte sosem hagyok ki. Olyan ez most, mint annak idején szaunával motiválni magam, hogy úszni menjek. Finom kis jutalmak az izmok megdolgoztatása után :). Most már lassan megállás nélkül le tudok futni egy kb. teljes szigetkört (5km) ami óriási dolog nekem, egyrészt mert sosem “tudtam” futni, másrészt mert mindig is utáltam futni. De most, most megy, és jó, és szeretem. Szeretem. Nem elég a meditáció, az ima, nem elég a jóga, kell még valami, egy erős fizikai “kardio-edzés” ami összetart és megerősít mind szellemben, mind testben. Mert a kitartás a fejben dől el, nem a testben, ugye, futótársak?
Ennek örömére elkezdtem olvasni Murakami: Miről beszélek amikor a futásról beszélek? című könyvét. Szuper kis könyv, s tele van olyan dolgokkal is, amik egyébként is baromi fontosak nekem – pl. az írásról, s hogyan is lett egy bártulajdonosból elismert író (véletlenül).

Egyébként, nem tudom hogy meséltem-e már nektek, de az írás egyre fontosabb. Ezért is írok mostanában többet angolul. Ami persze rendkívül nehéz, abban a pillanatban, hogy nem csak blog-bejegyzésekben, hanem akár egy igazi esszében, novellában gondolkodom (most dolgozom egyen, egy novellán, egy felnőtt mesén). Tavasszal volt a Germanwings gép tragédiája, emlékeztek rá?  Aznap épp Brüsszelben voltam (2015. március 24.) munka miatt, és másnap repültem haza Barcelonába. Nem Germanwingssel, de ugyanúgy megérintett a tragédia, és harapni lehetett a feszültséget a levegőben, és szinte tapintani a megkönnyebbülést, amikor földet értünk és minden rendben volt. Azon a járaton volt egy óriási turbulencia visszafelé: általában nem félek gépen, turbulenciák alatt sem, de akkor, aznap, megérintett valami halovány rettenet. Egyébként is eléggé rossz hangulatom volt, mindenféle munka stresszek miatt, és a félelmetes rázkódás pedig különösen jól jött ekkor. Tökéletes műszer az agyunk, az elménk, csak igen nehéz jól használni. Nos, itt az történt, hogy a szívembe szúró félelem legeslegközepén a következő párbeszéd zajlott le bennem (Elme {E}- Szív {Sz} és valami belső titkos hang {TH} között):

{E}: – Óoh, micsoda rohadt turbulencia, le fogunk zuhanni…. ááá
{Sz}: – Nem hiszem, de ha mindenképp szeretnél félni, hajrá!
{E}: – De basszus, ez óriási, ilyen nagy nem szokott lenni! Még az utaskísérők is le kellett üljenek, nem látod?!
{Sz}: – Értem, hogy félni akarsz, de szerintem tök rendben van minden…
{E}: (pánikban) – De tegnap lezuhant az a másik gép is, és Úr Isten, ez az egész tiszta borzalom, le fogunk zuhanni, és meghalunk. Milyen lehet szörnyethalni? Igazából nem akarom tudni, de komolyan, mi lesz ha meghalunk?! Ha meghalok????
{Sz}: (a pánik szele megérinti, sóhajt): – Oh… de hát én nem akarok még meghalni… még annyi dolgom van…
{E} és {Sz} együtt retteg, amikor megszólal {TH}: – És mondd… miért nem akarsz még meghalni? Tényleg nem akarsz még meghalni? Miért nem?
{E} hallgat… lélegzik. Bőven elég neki ennyi. {Sz}: – Mert még van dolgom. Még nem végeztem. (I am not done yet).
{TH}: – Értem. De mi az, ami miatt élni szeretnél? A munkád miatt? Mi az, ami miatt érdemes ezt az életet, mindennel együtt, tovább élni?
Nincs menekvés, mindannyian tudják itt bennem, mennyire szar és nehéz volt ez az elmúlt.. pár hónap… év? Két év? Sok. Csönd van. Már a kérdés is fáj. Nincs menekülés, a turbulencia odanyom a székhez, a szemem csukva, az egyetlen lehetséges könnyebbülés, ha megtalálom a választ. De mi az? 

{Sz}: – Hát… az írás. Írni szeretnék. Írni.
Turbulencia vége. Én is megnyugszom, a szememből kibuggyan egy könnycsepp. Oh, hogy ezt eddig nem tudtam! 

Azóta persze elfelejtettem ezt a kis intermezzót, mondjuk egészen múlt hét szerdáig, amikor is találkoztam egy helyi íróval (katalán/spanyol nyelveken ír), és van kiadókkal, egyebekkel kapcsolata. Pár hónapja találkoztunk először egy nála megrendezett házi koncerten, ahova egy jazz kritikus ismerősöm vitt el, ők jó ismerősök/barátok, és akkor beszélgettünk a könyvemről, s mondta, ha küldök részletet, meg tudhatja mutatni egy szerkesztőnek. Nos az átküldött anyag tetszett neki.. de még várok visszajelzéseket, és következő lépésre való javaslatokat. Tényleg az az egyik álmom, erre az évre vagy a következőre, hogy megjelenhessen a Párnafilozófia egy másik nyelven (angol vagy spanyol, végső soron mindkettő szuper lenne 🙂 ). Szó szót követett, és igen hamar kilyukadtunk egyéb írásoknál, írásterveknél, és mi kell jobb motiváció, mint végigbeszélni egy mesét/novellát, amit nyár óta érlelek, s kiadni nekem feladatnak, hogy akkor ezt most írjam meg angolul, és (ha jó lesz) lehet hogy megjelenhet valahol (spanyolul, majd ő lefordítja)?
Az este után két nappal jutott eszembe az, hogy már megint milyen igaza van a bölcseknek. Hogy mindaz, amire én fel tudom tenni az életemet, már itt van, készen, csak a kezem kell nyújtani érte; itt, legbelül, kicsit hinni kéne benne, meg felismerni (az most megtörtént, azt hiszem). Mert ahogy a repülőn is megfogalmazódott bennem, és ez a két dolog összeállt szépen: az a bizonyos szenvedély, vagy “ügy” amiért az egész megéri, nem kívül van. Hanem belül. Akkor is, ha kívülre készül az, amiért érdemes. Már megint kívül akartam megtalálni valamit, ami sosem volt ott. Nohát.

Mert ez a bizonyos “ÜGY” évek óta nagyon nyom. Hát most már valami más fog nyomni, ha feltétlen nyomva kell lenni… mert hirtelen minden megváltozott. S hogy mi még, arról bővebben majd a hét vége felé, amikor a munkákról is lesznek híreim. Addig meg kérlek, drukkoljatok!

This entry was posted in alkimista, ír, baleset, Barcelona, flow, könyv, otthon, repülő, szenvedély. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s