hópihékbe kapaszkodnék

a szépség
egy tapintható akkord a zongorán
a harmónia
egy félbehagyott hegedűszó csendje
ott hangos igazán

Táncos hét Münchenben. A kellős közepén – szakítás. Tánc a semmivel, az életért. Mi marad, amikor mindent feladok és elolvadok, mint a kávéba pottyantott kockacukor?
Csak a szelek… Ólafur Arnalds – For Now I Am Winter (Most tél vagyok) és a csönd. Végtelen puhaság, izmok vattacukorból és erőből. Azt hiszem, ezt az egész randevúzgatás dolgot feladom. Nincs semmi értelme. Egyfelől továbbra is kiégett domboldal vagyok, másfelől újdonságok felfedezése, elképesztő, milyen régen nem használtam azt a személyes névmást, hogy “mi”. A többes szám varázsa, majd a többes szám hiánynak szűkölése.
Farkasüvöltés az erdő mélyén. Hol van a falkám? Képtelenség, hogy egyedül legyek. A sosem ismert gyökerek mélysége, mint az ösztön, önálló életre kel, és az érzés, ahogy az életerő felszökell a mélyből: magával ragad. Felfedező vagyok, ismeretlen múltamba utazom. Sosem tudott, de a mindig parázsló varázsa és édes fájdalma a héber nyelvnek lángra lobban, mintha emlékek születnének és halnának el a küszöbön, ahol már-már tudni vélek – vajon mennyit őriz a vér és a generációk egymásra következése? Csak álmodok?

Újra s újra bebizonyosodik, hogy az a belső, az a legbelső hang igazat súg. Vajon miért hunyok szemet oly kegyesen, és miért nem akarom látni a nyilvánvalót? Példa. Amikor ott van benned az az érzés, hogy “tudtam”, hogy ez nem fog működni. És mégis adok egy esélyt. És persze, hogy nem működik, de már “leadóztam” a legfelsőbb bőrömet.

Folyók zúgása és a pezsgő hullámok moraja a tengerparton. A sehova sem tartás bizonyossága – a cél finom anyaga homokba rajzolódik a tengerparton. A sejtés iránytűje mint Jack Sparrow kapitány iránytűje, sosem ismert vizekre vezet.
A január úgy elúszott egy szempillantás alatt, mint egy fürge halcsikó a hullámok habjai közt. A február már annyira tele van, hogy csak márciusi tárgyalásokat, találkozókat tudok beilleszteni. Le akarok lassulni. Sűrűség. Vajon sikerül váltanom? Vajon kapok áldást és engedélyt, onnan, ahonnan igazán számít, hogy mehetek?
Mindig, újra és újra oda jutok, hogy a legfontosabb dolgok, a legnagyobb értékek – a kapcsolataink. Mindegy, hogy milyen mélységűek, hogy hogyan keletkeztek, hogy sok-sok évesek vagy pillanatnyiak: az a bizonyos kapcsolódás, ami velünk marad akkor is, amikor (ha) időben és térben távol vagyunk – mégis, szinte kézzelfogható a jelenléte életünkben. A legértékesebb kincsünk, éltető erőnk, ahova hazatérhetünk megpihenni, töltekezni. Család. Barátok. Ismeretlen ismerősök, akik jókor vannak jó helyen, hogy tartsák a teret jelenlétükkel.

Eltelt a január. Még mindig tél van. Mesék, tündérek, hómanók tánca. Hópihékbe kapaszkodom. Újrafelfedezés. Vettem egy irka-firka könyvet, szép, 90 grammos papír, kifejezetten festésre, szkeccsre, firkálásra. Az átkalibráláshoz szokásokat kell váltani – soha nagyobb önfegyelemre nincs szükség, mint ekkor. Kitartani a tél végén, tudni, hogy lesz tavasz.

egy tánc a hóban, kísérőnek, Ólafurhoz. Hó és szél.

A te táncod miről szól most?

This entry was posted in 5 ritmus, élet, életterv, , kapcsolat, mese, Open Floor, tánc, tél. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s