Mint a kutyák körbeszimatolni az újat, a frisset, a sosem látottat.
Cigánykerekezni.
A sóvárgás lovára, mint hátasállatra felülni, és hagyni, hogy vigyen a messzeségbe: Ariadné fonala zsebemben, majd ha eljő a kikelet… kigurítom, hogy hozzám találjon a tavasz. Legurulni a hegyoldalon a fű és réti virágok közt.
A vágy pillangóit hazáig kergetni, és ott rájönni, hogy mindig is ott voltam, óriási ez a kert. Dzsuang Dszí is emlékezik. Néha találkozunk.
Nem várni senkire, belenevetni a napba, tarisznyát a vállra: mágus-botom bojtja koptassa térdem, és a kanyargós útban a hajlatok.
Nincs tökéletes élet. Nem kell mindent megjavítani. A töröttet szeretni. A használtat. A rusnyát, a tökéletlent, az esendőt.. Elengedni a tökéleteset, a sosem-lehetségest, magamhoz lenni hűnek mindenáron.
A táncban ott az üresség, amely körülölel. A bőrömet simítja, belélegzem, kifordulok, a semmi kilélegez és ekkor belül… nem vonni padlót a talpam alá. Hagyni hogy a tér táncoljon,
és bennem az űr; befelé zuhanni, ott is semmi van, közepe, széle.. a tér az anyag részecskéi közt. Kilégzés. Puha, sötét semmi.
Néha félek.
Örülni a novemberi monszunnak Barcelonában. Pocsolyába tocsogni és gyönyörködni a zivatar fényeiben.
Alászállni az ismeretlenbe, hét ördöggel, hét halállal viaskodni, az ördögök anyjának aranyhajszálára ráfúni, hogy táltos kerekedjék belőle, kiugratni a pokolból az óperenciás tengeren túl a világ teteje fölé.
Káosz. Szerteszét hull minden, csak a csontok tartanak, a hús, meg a bőr. Izzadság. Nem rombolni, nem tépni, nem hajszolni, nem vádolni: megengedni, elengedni, elfolyni, mint a könnycsepp az arcomon, rakoncátlanul, zabolátlan.
Farkasokkal futó asszony vagyok, zörgő csontjaimon édes húsom, lüktető szív, vörös vér. Pulzáló élet. Csípős dér a talpam alatt és zizegő levelek. November.
Falkalény. Falkalány. Vadmadár. Majd tavasszal hazaszimatolom magam. Most útra kelek.
Párnafilozófia 