Laurent Gounelle a már említett könyvében (Az istenek inkognitóban utaznak) nagyjából a könyv közepén rejtette el a könyv címére utaló mondást, amelyet Einsteinnek tulajdonít, s így ír róla: “…de a szerencse, mondta Einstein, nem más mint Isten, aki inkognitóban sétál…”
Most fejeztem be a könyvet – eltartott egy darabig… nem azért, mert franciául van, hanem mert az elmúlt hónapokban csak igen kivételes alkalmakkor volt időm olvasni.  Mindenesetre továbbra is megmaradt az az érzésem, hogy nagyon egyre jár a gondolatunk/mondanivalónk az íróval, a különbség, hogy ő mindezt egy pszichológiai regényben fejtett ki, némi Almadovaros fordulattal a végén. Tényleg váratlan, jó a befejezés, ami visszamenőleg más fénybe helyez pár korábbi történést. Szuper.

Újra Barcelonában egy párnapos budapesti és részben zágrábi kitérő után. Telik az első hónap, megérkeztek a csomagok, például az ágyneműm is, így még otthonosabb érzés itt. Figyelem a lakást, a tárgyaimat, amiket ideköltöztettem, a cikkázó érzéseket, a beszüremkedő fényeket, zajokat, és a hazajöttem okán sürgősen jobblétre szenderült százlábúk eredetét. Teljesen érthető, végül is egy 1840 körül épült házban még jó, ha csak ők laknak rejtetten… úgyhogy ezt nem is feszegetem. Egypár kép felkerült már a falakra, borospohár még nincs, de tányér már van, szépen alakul minden. Nem sietek: napról-napról kerül egy-egy dolog a helyére. Hagyom, hogy a képek megtalálják a helyüket a falakon, ahogy a többi tárgy is a lakásban. Igyekszem nem szögellni a falat, de nem olyan egyszerű…

Az ittlétem eddig csöndes, sima víztükör, apró, fodrozódó hullámokkal. Egyszerűen valami öröm, valami boldogság van a szívemben, ami nekem is újdonság: nem is akarom fülön csípni. Inkább eszembe jut egy régi megfigyelésem, miszerint sok nagy horderejű dolog akkor teljesül az életemben, amikor már nem érdekel. Amikor elengedem, már nem vágyakozom rá, elfogadtam, hogy nem “lesz az enyém” az élmény, amit az adott dolog által szerettem volna a magamévá tenni. Most is az van bennem, hogy egészen jól el tudnék lenni otthon is, sőt. De most már itt vagyok, és figyelembe véve hogy nemsokára kézzelfoghatóvá válik a Párnafilozófia egy könyv formájában is, kétségtelen, hogy meghallgatásra találtak az imáim (és legjobb tudásom szerint megtettem, amire képes voltam).

Ebben a nagy örömködésben még valamit megfigyeltem  (merthogy egy-egy újabb hír kapcsán legszívesebben örömtáncot járnék újdonsült irodámban, számos új kollégám közt, na ehhez még nem vagyok elég bátor). Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de bármennyire is magától értetődő, hogy a boldogság van, hozzáférhető és korlátlanul a rendelkezésünkre áll – nagyon nehéz átadni magamat az örömnek. Gyanakvás, rossz sorsfordulatra való várakozás nélkül. Mintha a szenvedés sokkal természetesebb lenni. Mintha pavlovi reflexszel megszoktam volna, hogy nem szabad boldognak lenni, mert jön a nyakleves, és még mélyebbre zuhanok, mint ahol voltam. A boldogság alatt itt egy mély, önmagunkkal való harmóniát értek, amikor éppen semmin nem akarunk változtatni, mert minden úgy jó, ahogy van, és egyszerűen csak jól érezzük magunkat a bőrünkben. Tehát kiengedjük a kontrollt a kezünkből,  nem irányítunk, nem aggódunk, hanem “csak” vagyunk, a jelenben, pont annyi cselekvéssel, amennyit egy adott helyzet megkíván.
Ezt a gondolatsort követve egészen addig jutottam, békésen kontemplálgatva az öröm mibenlétén és a vele való kapcsolatomon, hogy mélységeimben tele vagyok kétségekkel, megkérdőjelezem, hogy szabad-e örülnöm, szabad-e boldognak lennem, elfogadhatom-e a boldogság rám eső részét… Mert mi van, ha ez az egész tévedés, és mindjárt elveszi tőlem valaki, hát persze, hiszen végül is a kérdés az, hogy megérdemlem-e…. És, hogy ki dönti el, hogy megérdemlem-e.

Talán annyira megszoktuk a nehézségeket, a szenvedést, hogy amikor meglep a könnyedség, amikor a “szerencse képében” (és jól végzett munka/erőbefektetés stb után) meglátogat inkognitóban Isten és felderül a szívünk, alig akarjuk elhinni, hogy kisüthet a nap, és nem kell tovább vizslatni a szürke fellegek alfelét. Arra jutottam, hogy azért félünk az öröm és a boldogság maradéktalan átélésétől, mert az élet eme tartománya teljességgel kiszámíthatatlan, nem lehet tudni hova visz, csak annyi bizonyos, hogy mi magunk is kikerülünk gondosan kiszabott önkontrollunk alól. Ugyanis, aki örömben van és boldog, az szabad. És mindig mi magunk döntünk arról, hogy beengedjük-e, s ha itt van átadjuk-e magunkat neki.

Érdemes felülvizsgálni az örömmel, boldogsággal való kapcsolatunkat, meglehet, hogy tényleg félünk tőle, hiába vágyunk rá – nem engedjük meg magunknak. Mert esetleg nem akarjuk elengedni magunkat. Összeszorított állkapoccsal nem lehet mosolyogni, tessék csak kipróbálni. És ahogy a zágrábi 5ritmus tánc® tanárom, Silvija Tomcik mondta, ha érzed, megérdemled. És az igazi örömöt tokától bokáig, a kis lábujjunk utolsó ujjperce bőrének csücskétől a fejünk búbjáig érezzük, mindenhová bebújik a testünkbe és végtelenül csiklandós érzés, az embernek szökdécselni, dudorászni és ehhez hasonlókhoz támad kedve, arról nem is beszélve, hogy esetleg meg szeretne ölelni mindenkit, aki épp az útjába akad. Ragyogóvá tesz, igen nehéz elrejteni, a csillogó szemünk és felszabadult mosolyunk mindenképpen felfedi.
Komoly felnőtt emberek számára ez végtelen veszélyeket rejthet, és talán ezért nehéz átadni magunkat mégoly jogos örömeinknek, boldogságainknak is. Nos, én most ezt a szabadságot gyakorlom, hogy elfogadjam azt, hogy boldog vagyok. Hogy befogadjam, elfogadjam, elengedjem, és még az elengedést is elengedjem, és hagyjam, hogy legyen, ami van, jöjjön, ha jön, menjen, ha megy, mert úgy jó, ahogy van.

Voltam háborgó, viharos tenger, süvítő-vágtázó friss hegyi patak, mélységes sötétkék óceán, ahol a mélységbe már nem jut el a fény; voltam kis pocsolya, és alig csörgedező csermely is. Most sima, a szellőtől fodrozódó víztükör vagyok, talán valami türkiz tenger, van alattam mélység, felettem fény és tágas tér, miközben nyújtózkodom és tágulok, ahogy a hullámok fodrozódnak medrem széléig. Biztos leszek majd más, most jó semminek lenni. Igaz, a sima víztükör nem semmi – egyszerre tele is, egyszerre üres is. Valami ilyesmi.