Tegnap az Ikeában valószínűleg fele Barcelona ott volt, lépésben lehetett haladni mindenhol, borzalmasan sokan voltak – de megérte, így már van egypár dolog, ami szükséges volt. Például egy bögre. Meg egy tányér. Bornyitó. Ágytakaró. Fogas. Vízforraló edény.
Sosem költöztem még egyik országból a másikba, de hát milyen lenne az élet a modern Európában, ha ezt nem próbálnám ki, nem igaz?! Amint leszálltam a gépről, csak mosolyogni tudtam. Hihetetlen, hogy itt fogok élni, hogy itt vagyok – s mégis annyira természetes, mint amikor az általános iskola után középiskolába megyünk. Lassan az átmeneti időszak is lejár, óvatosan talajt fogok, lassan elenged a feszültség, és a megérkezés, megérkezettség érzése lesz úrrá rajtam.
Minden költözésnél vannak rítusok, amelyeket ha nem végzek el, sosem fogom magaménak érezni a teret. Nem tudom, hogy ezzel mindenki így van-e, de mivel a kis mindennapi rítusaink eléggé meghatározzák az életterünkhöz, környezetünkhöz való viszonyunkat, szerintem nem árt megfigyelni, mit tartunk ilyenkor fontosnak.
Érdekes dolog a tér, ez az üresség vagy semmi, ami a dolgok közötti űrben található. Például biztosan mindenki ismeri azt az érzést, amikor egy helyen jól érzi magát, és milyen, amikor egy hely (tér) taszítja. Valahol a Mária utca környékén a 8. kerületben van egy réztábla az egyik házfalon, olyasmi felirattal, hogy bizony bizony ezeket a téglákat nem csak a habarcs tartja össze, hanem mindaz az emlék és gondolat, ami magunkban hordozunk, amikor elsétálunk a ház előtt. A lakók élete, a kapualjba húzódók csókja, az első emeleti kutya ugatása… Egyszóval egy térben rengeteg láthatatlan dolog ott van, mint egy láthatatlan lábnyom, az ott élők nyomot hagynak a házban, a bútorokban, a lépcsőn, a parkettán, a földben.
Akkor is, amikor például egy szinte üres lakásba költözöm be – mint például most – kell az a rítus, az az ünnepélyes takarítószer-szagú gumikesztyűs görnyedés és izzadás, amikor mindenhol, ahol csak elérem, kitarkítom a lakást, lemosom az ajtókat, a szekrényeket kívül-belül. Megtisztítom, nem csak a lakást, hanem a terét is. Megismerkedem a tárgyakkal, amelyek között élni fogok – és ettől a fizikai “áldozattól” igazán személyes kapcsolatba kerülök velük, könnyebben otthon érzem magam, sokkal inkább hozzám tartozónak érzem őket. A macskák ezt könnyebben megoldják :).
Ehhez tartozik még a környék felderítése, a zöldséges, a hentes, a pakisztáni (spanyolul is így hívják), aki mindig nyitva van, mindenféle útvonalak, hogy merre érdemes közlekedni, közeli templom, kávézók, ahol lehet netezni, stb. Az első időszak egy új helyen (mindegy hol, otthon vagy más országban) az ilyen rítusokról szól, mert nemcsak nekem kell befogadnom mindazt, ami itt van: sokkal biztonságosabb, otthonosabb, ha a tér is befogad engem.
Párnafilozófia 