Réges-régen egy könyvben olvastam a következő sort: “Mindenre úgy tekints, mintha életedben első vagy utolsó alkalommal látnád, s akkor életed megtelik gyönyörűséggel.” Végtelenül nehéz egy ilyen attitűdöt elsajátítani, különösen a szokásokká merevült hétköznapokban.

Nálam most minden van, egyedül a hétköznap fogalma ismeretlen. Minden nap különleges, minden nap új. Az egész ismeretlen kezdet, és az édes-bús búcsú olyan mélységekbe hív, ahol minden szabadon megvalósulhat. Egyetlen örömtánc vagyok, nem tudom, ti hogyan képzelitek el az örömtáncot, én valami körbe-körbe táncolás félében, emberekkel körülvéve, ahol meg lehet ölelni mindenkit, aki épp az utamba kerül. Kellően sok pörgéssel és forgással, libegős szoknyában, rojtos kendővel a derekamon.

Nagyon félelmetes tud lenni a változás, egészen addig, ameddig át nem adom magam neki… s amikor fejet hajtok, és hagyom, hogy vigyen magával és alakítson, csodálatos hullámok jönnek, és nem győzök betelni a pillanatok szépségével és teljességével. Csodálatos emberek vannak az életemben, és tömérdek ajándék, amit már számba sem tudok venni, itt hömpölyög bennem, körülöttem, mint valami aranyló forrásvíz, mint valami élet vize, átmos és felölt, és akkor is felcsendül majd a lelkemben, ha éppen egy sivatagon vágok át.

Tegnapelőtt lepett meg először a munka- és országváltással kapcsolatos izgalom, mielőtt aláírtam a lakásbérleti szerződését. Amint beléptem az irodába, pár órával a lakás tulajdonosával való találkozó előtt. Ez az egész izgalom azóta is velem van, egy percre sem hagy el. Közben ügyeket intézek, logisztikát, repkedek, dobozolok, felderítem mit s hol kell bejelentenem – mert hivatalosan is be kell jelenteni, ha valaki hosszabb távra külföldre szerződik – s közben néha gondolatban Barcelonában találom magam újra és újra. Azután visszaránt a pillanat a jelenbe, és nem győzök betelni a társaságommal, szüleimmel, barátaimmal, támogató és jó szelet (jó szerencsét) kívánó közeli és távoli kollégákkal. Köszönöm hogy támogattok, hogy jelen vagytok. Nélkületek nem lennék itt.

Mert ez az egész a közösségek és társaságok nélkül, megosztás nélkül, és a másik befogadása nélkül, magunkba zárva, alig ér valamicskét. Valahogy úgy van, ahogy József Attila írta: “Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” Úgy értem ezt, hogy a találkozások, a beszélgetések, az egymás jelenlétében való jelen-lét és az adott életpillanat átélésének megosztása, a (közel)múlt, a (közel)jövő és a jelenhez kapcsolódó gondolatok/tapasztalatok megvitatása gyógyító erejű, megtisztító, üdítő és felemelő. Egymásba kapcsolódás, lélek-átömlés. Részt kapunk egymásból, kinek-kinek mértéke szerint. Semmiképpen nem hétköznapi. Ilyenkor egymásban tükröződünk, és a másikban pillanthatjuk meg önmagunk. A közös-ség, a megértés, a befogadás gyógyító. Ha van üres terünk a másiknak, tükröződhetünk egymásban, megmoshatjuk egymás belső forrásában fáradt lábunkat, arcunkat, kezünket, szívünket, és leheveredhetünk a másik belső mezején egy rövidke pihenőre. S ha kiált, dübörög a föld, ha hív az út, továbbmegyünk, a találkozás ízével szívünkben. Az igazi, időtlen útitárs. Egy nagy, békés, szeretettel teli szívbéli ölelés, amely nyoma, érzete akkor is velünk marad, amikor újra útra kelünk, s mesze járunk. Az igazi édes élet.