Nem tudom emlékeztek-e, de pár éve összegyűjtöttem, hogy hányszor költöztem életemben. Itt van az a régi bejegyzés. Nos eddig tizenhetet számoltam össze – most jön a tizennyolcadik alkalom!
És ebben egy komolyabb országváltás foglaltatik benne, mint amikor anno Chilébe költöztem. Ó, és végre tengerparti városban fogok lakni. Pontosabban élni. Mert élőhelyet váltok, kiköltözöm Barcelonába, ahová kilenc éves koromban először repültem életemben, még a rendszerváltás előtt. Már a szüleim válása után, anyukámmal egyedül. Minden megvolt, ami kell: valuta kiváltása a megfelelő irodában, szép uralkodó-sasos spanyol vízum, stb. Már akkor is nagyon tetszett, hogy Spanyolország királyság, ez most sem változott.

Hm… hmm.. az utóbbi hónapokban pro- és kontra egyre több és több cikk, írás jelenik meg a menni vagy maradni kérdéskörben. Szerintem mindenkinek  megvan a maga élete, és csakis személyes alapon lehet ezt a kérdést jól megválaszolni. De úgy ám, ahogy az élet fontos kérdései felkerülnek az asztalra: cselekedetekkel és döntésekkel.

Hogy történt? Tavaly le akart fejvadászni egy nemzetközi cég a mostani munkahelyemtől, de tavaly még nem mentem. Idén, hogy-hogy nem, újra felbukkantak az öt hetes kis nyári alkotószabadságom után rögtön. Hosszas beszélgetések és egyezkedések után igent mondtam. Különösen azért érzem  úgy, hogy ez az út az, amit most követnem kell, mert bár én is keresgéltem, ez jött a lábam alá, és kivételes harmóniában van az életemmel, tökéletes időzítés, s egyebek. FLOW. Áramlás. Hullámlovaglás.

Tehát újra költözöm. Nem marad itthon semmim, egy kis raktári helyet leszámítva, mert másképp nem nagyon tudom megoldani. Két lakást fenntartani pedig luxus, azért annyira jól még kint sem fogok keresni – egyelőre. Aztán, ha valóban egyszer minden álmom valóra válik, legelőször a Balaton-felvidéken szeretnék egy kis házikót venni. De ez még bőven a messzi jövő ködös álomképe. Így aztán szép lassan – bár még csak október eleje van – pakolásba kezdtem.  Mindent kiszórok, a hosszú-hosszú évek óta minden új lakásba magammal cigölt régi írásokat, rajzocskákat és firkálmányokat, jegyzeteket, valamikor-majd-fontos akármiket… mennyi papír… át kell nézni, mert ami érték, azt azért megtartom. Több a kidobható kacat és szemét és semmire nem jó akármi, amihez egy-egy emlék miatt ragaszkodtam eddig. Levedlem a múltat rituálisan, nem ragaszkodom magamhoz. És a búcsú a régi élettől, mert bármi is volt eddig, egészen biztosan valami olyan új fejezet kezdődik, ami nem csak a kazetta B oldala, hanem egy egészen új műsor.

Félelmetes, de a rettenő félelmen már túl vagyok: egyre inkább kezdem kitölteni a terem, és hagyom, hogy legyen, aminek lennie kell. Minden eddig összegyűjtött tudásomat magammal viszem, annak nem kell táska. A költözéseket külön előhívtam most, hogy mi minden kellhet.. de leginkább az elengedés, az kell.
Megtanulom, ami létszükséglet, kimegyek lakást nézni, előtájékozódom, intézkedem. Egyedül. Ez volt a legnagyobb félelem. Talán még fáj, de már nem annyira, már nem számít. Vége van a hosszú várakozásnak, hogy majd jön Valaki, hogy majd egyszer csak lesz minden, ami család, és fészek, és egyebek. Lesz-e, nem lesz-e, ezt nem lehet előre megmondani, hiszen a nagy-nagy ismeretlenbe gyalogolok bele minden egyes nappal. Elengedés és elfogadás. Kiszolgáltak a régi lemezek, unom őket, itt az ideje valami újnak.

Legalább annyira nehéz elmenni, mint amennyire fájdalmas lenne itt maradni. Mindenkinek más az élete, valakinek az a kihívás, ha itt marad, nekem az, ha most elmegyek. Az utazás óriási tanítómester, már Hamvas is megírta. Én is írogattam már sokat e témában, itt vannak a korábbiak. Mikor jövök haza? Látogatni már novemberben. Élni? Nem tudom. Egy ideig biztos nem. Éltem már külföldön és rengeteget utaztam, tudom, hogy nincs kolbászból a kerítés, és nem mézeskalács házikók várnak ott sem. Nem is várom el. Ezzel együtt örömmel vetem bele magam a hívogató újdonságba, amely megtanít kibontani és használni a szárnyaim.

S a másik hír, amiről  most már talán beszélhetek: írtam egy könyvet a nyáron, s hamarosan megjelenik, egészen biztosan még karácsony előtt! Hogy mikor, azt pár hét múlva tudom meg, ugyanis most még a korrektúrával dolgozom, amit hamarosan leadok. Miről szól? Némi élet-filozófia, párnafilozofálgatás módjára. Belső térkép, döntések, élet-helyzetek, felelősség, fejlődés, boldogság. Ez volt az a nagy titok, amiről eddig nem írtam. Na tessék. Talán  most már a “minden egyszerre történik” tornádós képzeteim is jobban érthetőek. Ezért is írtam kevesebbet az utóbbi hónapokban, mert nem tudtam ennyi felé szakadni, hiszen a pár hetes írói szabadságot leszámítva munka mellett készült az írás.

Sok az élet, rengeteg minden történik egyetlen élet idején is! A múlt nyomaiból tisztán lekövethető a megtett út s a változás. Óriási távolságok, elképesztő változások. Vajon ha majd egyszer célhoz érek (az életem végén), úgy fogom látni, hogy minden egyetlen pont felé mutatott és minden egy adott (ismeretlen) célhoz vitt közelebb? Nem tudom. És most csak november elejéig látok, a kiköltözés lebonyolításáig, a végéig. Utána üresség, valóban nagy-nagy űrök, de nem ijesztő hanem hívogató: nem tudom mi lesz, nem tudom hogyan lesz, bizonyos pontok és keretek fixálódnak és stabilak, de többet nem tudok. Hat hónap próbaidő – tehát április végén lesz csak biztos, hogy maradok-e vagy sem. A jövő – nyitott, teljesen, egy szemernyi bizonyosság nincs most sehol, és őszintén bevallom, elkezdtem élvezni ezt a végtelen nyitottságot. Kaland! Szabadság! Élet. Rock and roll!! Szelíd motorosok megvannak? Ez a zene.

Biztosan fogok még írni a pakolásról, költözésről, hogy miket viszek magammal és miket nem – már pár hete pakolok fejben. Lassan a dobozok is előkerülnek. Minden, ami történik most, egy korszak vége, egy új kezdete. Nem csak az én életemben, mindannyiunk életében – vagy sokunk életében, ahogy a beszélgetéseink alapján ez már világos. Valami történik. Mozog a föld. Bátorság. Születés. Előre a fény felé, ott biztosan kijutunk.