Esik. Egész nap, hol jégeső, hol szimpla zivatar, közben egy kis napsütés, átvonuló felhőségek, madárcsiripelés, amikor elül az égzengés. Esőillat.
Minden nap esik egy kicsit, ha napközben, délután kettő és öt között, vagy reggel, nagy ritkán éjszaka vagy hajnalban. Mintha tisztára kéne mosni az egész világot – meggy-nagyságú jégszemek hullottak ma, szabályos kis gömböcskék, ugráltak vidoran a gang kövén, mint forró tálban a pattogatott kukorica.

Bennem is gyűlnek a vizek: a megkönnyebbülés, a fáradtság, az ébredés vizei, a szeretet folyamai, a félelem zuhatagai, az erő csillogó, erős sodrású patakjai, amelyekben lazacok úsznak fölfelé a hegyi tavakhoz. Zubogok, csupa víz vagyok belül, egy egész akváriumom van, óceánnyi sósság, sebgyógyító varázs. Ha hullik majd, mert hullani fog, s ha feltartóztatatlan lesz, esővé válok magam is, és gurgulázva legurulok cseppenként a tornác korlátján az édes földbe, hogy talapzatom legyen, befogadjon, áteresszen, feligyon, szeressen.

Mysterim tremendum, annyit tesz, mint félelmetes, ijesztő misztérium. Azt jelenti, amikor az Istenivel találkozunk, és megérint az örökkévalóság, a misztérium, a nagy, ami épp ettől a minőségétől – merthogy túl tökéletese, ésszel föl nem fogható, saját valómnál sokkal hatalmasabb – el-rettentő, félelmetes, remegő rettenet, az utolsó sejtekig: a félt Isten, ismerjük arcát így is. A Hatalmas.

Édesanyám csodával határos módon túlélt egy autóbalesetet szombat éjjel, alig-karcolással: nem jellemző túlélni, ha egy kamion hátsó felel bedarál egy pici yaris-t. Gyűrött orr, még éppen ép kaszni és szélvédő. Hajszálon függő Démoklész-kard. Fejkoppanás, egy pici kék folt a homlokon, és a sokk, hogy ébredni kell, felrázódni, mert élet van, élet, a legszebb ajándék, sutba mindennel, ami úgy kezdődik: mi-lett-volna és mi-lenne-ha. Nem, a fontos az utolsó morzsáig, a legmélységesebb mélységig, az utolsó csepp véremig és lélegzetemig átélni, hogy a csoda részese vagyok, velem történik meg az, amiről csak olvasni lehet. Nagyon könnyen elillan, az “á, hisz ez nem is komoly” elmés értelmezésekben. Lehetett volna ha… lett volna, de nem lett. Élet lett, őrangyali gárdák hadba vonulása, segítő kezek ölelése, csak a pihetollak szállingóztak az összetört autók felett, amikor a tűzoltók kiszabadították.

Mysterium tremendum, az örökkévalóság és az elmúlás, a dolgok különválasztás, ocsút a búzától, fontost a kevésbé fontostól. Mint a mennydörgő ég, mint az égen cikkázó villám. Egyszerre megkönnyebbülés, egyszerre rettenet. És hála. Ha egyszer szeret az Isten…