világgá

Hamvas Béla írja egy helyen, hogy ha az ember otthon marad, akkor a világot ismeri meg, viszont ha utazik, megismeri önmagát.

Akárhova vigyen is az út a lábam alatt, önmagamat mindig magammal viszem. A szokásaimat. A dolgokhoz való hozzáállásomat, a csípőből való reagálásaimat, félelmeimet, vágyaimat (és persze ennél sokkal de sokkal több az ÉN lent a mélységekben, ezek a fodrok, amelyekben tükröződik).
Megfigyeléseim szerint sokunknak más személyisége lesz az idegen környezetben. Sok van, ami nem változik, de ha még beszéljük is az adott ország nyelvét, feloldódunk a közegben, és szabadabban mozgunk. Nem kötnek a konvenciónk, a vállunkra rakódott család-rétegek és kapcsolat-súlyok, elszámolással csak önmagunknak tartozunk, hiszen – itt nem ismer senki.

Ideális környezet, hogy megtudjam, ki vagyok, és kevésbé radikális mint bizonyos megvilágosodás-gyakorlatok, mégis tud hatásos lenni. Tudni felismerni, hogy mennyi mindenki vagyok és mennyi mindenki nem vagyok (pl. határozottan nem vagyok anyukám, apukám, nagyszüleim, a szomszédnéni unokája, egyebek. Van saját akaratom, életem, életkedvem, határaim, összetörtségeim, személyes zónám, satöbbi). Sokszor azáltal a legkönnyebb meghatározni (gyakorlatban), hogy mi vagyok, ha megértem, hogy mi nem vagyok (vagy ki nem vagyok), vagy mi a világ (és mi nem). Inga-játék. Dedukció.

De előbb utóbb haza kell jönni. Mert ha mindenki elmegy, ki marad itt? Ki fogja művelni a nyelvet? Ki fogja verseivel nevelni a népet, kisgyermeknek magyar mesekönyvet a kezébe adni? Ha mindenki elmegy, ki marad itt, ki lakja be a tereket, ki szedi fel a szemetet az utcán, ki szaval majd Radnótit, Szabó Lőrincet, ki mondja majd, hogy elég? Vagy így és így tovább és nem másképp? Ki műveli a nemzetet, ha mindenki elmegy? Maradni is kell, hivatásból, szeretetből, hitből, gyökerekből.

Ez a legvégső értelme számomra Hamvas fenti sorainak. Nem elég a világot megismerni (tehát otthon maradni egy helyben), önmagunkat sokkal fontosabb megismerni, az önismeretünk határozza meg azt, hogy milyen mértékben tudjuk befogadni, milyen mértékben tudjuk elfogadni a világot, önmagunkat, a másikat, mindenkit, aki körülvesz és az önzések titkos párbajának mozgatórugóit kutatni is itt kell legelőször, önmagunkban.
Azután Mózes is lemenet a Sinajról, vissza a nép közé. Aki a csúcson találja magát, annak előbb-utóbb vissza kell menni a völgybe, és tovább vezetni azokat, akik még keresik az utat fölfelé. Taní-tani. Visszaadni, sugározni, ragyogni, vezetni. Talán. Ma így. Holnap egy másik nap.

This entry was posted in Hamvas Béla, hegy, hit, Isten, megismerés, völgy, világ. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s