Újra és újra előfordul, hogy rám tör az elveszettség érzése. Mint például most.
Számomra ok nélküli, értelmetlen hasfájás (persze biztosan van oka, de nem tudom mi), túl sokat – sokfélét és sok mindent – akarok egyszerre összeegyeztetni. Nem csak 24 órában, hanem úgy általában az életemben!
Talán három életre már lehet hogy elég lenne.. vagy akár négyre is. Hogy egyetlen egybe hogyan tudom mindezt belezsúfolni, azt nem tudom.

Néha azt szeretném, ha valaki jól grabancon ragadna, és bezárna egy kertes házba addig, amíg meg nem tanulok rendszeresen, rendesen írni. Gondolatban már annyira jó vagyok. De hogy megragadjam a tollat, és hozzáillesszem a papírhoz, és kikanyarítsam alóla azt a történetet, ami itt munkál a lelkemben – no valamiért ez nem megy. Talán annyi mindent csinálok, hogy nem marad rá erő. Vagy csak a lustaság. A fene tudja. Áldott pillanatok, amikor szabad a létezés.

Elveszettség érzése. Mélységes fáradtság. Útmutatás hiánya. Érzem én, hogy van út, hiszen itt van a talpam alatt, még talán ismerősök is a göröngyök, de nem lehetne, hogy egy picit megpihenjek? Hogy ne rángassam magam dombról dombra, át a völgyeken? Nem panaszkodom, ha nem lehetséges, de a kérdésbe még nem halt bele senki, nem igaz?

Elveszettség. Mit lehet tenni, ha elveszettnek érzem magam? Megpróbálom azonosítani, hogy hol vagyok (vagy hogy ki vagyok, haladóbbak kedvéért). Azt is mondhatnám, hogy keresek valami táj-jellegű fát, bokrot vagy bármi egyéb jelzőpontot, vagyis viszonyítási pontot. Ez az, ez a kulcsszó, a viszonyítási pont. De a lélek térképén nincs táj-jellegű fa, amit akár 5 km-ről is észre lehet venni. Vagy legalábbis, nem így hívják. Hát hogyne lenne, kiálthat fel bárki, aki már hosszabb barangolást végzett lelke határtalan mezsgyéin! Persze hogy van. De valami egészen más viszonyítási pontra gondolok most, arra, ami nélkül minden más az értelmét veszti.

Böjti időszak van (talán ezért fáj a hasam, ideje böjtre fogni magam, tisztulni, átsejleni, érteni és befogadni). Az adventi időszakban annyira szép volt, és sok erőt adott a hajnali mise. Ma arra jöttem rá, hogy az egyetlen viszonyítási pontom a szerető Isten, aki akkor is szeret, amikor én nagyon nem tudom szeretni magam. Akkor is tudja, hol vagyok, amikor nagyon elveszettnek érzem magam, és bár a szabad akaratom szerint döntök minden esetben, valahogy mégis ő vezet (nevezzük Flow-nak a folyamatot, hiszen Csíkszentmihályi Mihály végre Széchenyi-díjat is kapott itthonról ezért az elméletéért) oda, amit kigondolt nekem.

Add, Atyám, kérlek, hogy tudjak élni a lehetőségeimmel, és ne szalasszam el a pillanatot, amellyel megajándékozol újra és újra! Add kérlek, hogy tudjam kamatoztatni és megosztani a talentumaimat, amelyeket rám bíztál! S ha én másképp is gondolnám, mint ahogy te tervezed, kérlek a Te akaratod szerint legyen. Mert egyedül Tebenned állok meg ezen a világon, és neked hajtok gyümölcsöt. Amen.
Ez a mai imám.