Miért vagyok katolikus?
Ha már hiszek Istenben, és nem csak úgy egyszerűen az ‘Univerzumban’, a ‘Fentiekben’, a ‘Sorsban’, hanem egy személyes Istenben, miért pont katolikus vagyok?
A böjti idő különösen jó alkalom az ezen való elmélkedésre.

Először is szeretem Istent. Bár ettől még távolról sem kéne pont katolikusnak lennem… családi hátteremből (zsidó és keresztény) és neveltetésemből adódóan bármi lehettem volna.
És nem is neveltek vallásosan, nem jártam hittanra, bár megkereszteltek 2 évesen. Utoljára a dédnagymamáim voltak vallásosak, mindegyik másképp (katolikus és ortodox zsidó). Hát ebből lettem én. A kereső. Egyvalami akartam nagyon lenni: alkimista. A mágus. Folyamatosan kerestem, és szomjaztam a tudást, mindent, ami a szellem fejlődését segítette. Tovább és tovább, megállás nélkül. Tánc, úszás, küzdősport, jóga, meditáció, transzlégzés, transztánc, tűzönjárás, ébrenlét. És filozófia. Mi az élet értelme? Megvilágosodás. A megvilágosodást kerestem. Találtam. Mentem tovább. Újabb és újabb szintek.. mesterek… egyetlen egy hitelest találtam mindvégig, Vörös Ákost (PrAkash).
És aztán fordult a világ.

Sztyeblin-Kamenszkij azt írja A MÍTOSZ című könyvecskéjében, hogy a Mítosz, azok számára, akik benne élnek, a valóság maga. Ugyanakkor Ernst Cassirer a Szimbolikus Formák második kötetében W. F. Schelling A mítosz filozófiája alapján arról ír, hasonlóan mint Mircea Eliade több helyütt: hogy a mítosz elemei viszonyítási pontok. Vagyis az adott mítosz határozza meg hogy milyen a világ, ez írja le a fennálló világ rendjét, hogy hol van a túlvilág, hol ér véget ez a világ, hogy mi az idő rendje, és mi a világban élők rendje.
Az idő rendje jelenti a rendszer egyik legfontosabb keretét. Idő nélkül nincs mítosz: minden mítoszban hangsúlyos szerepet tölt be az idő: aszerint, hogy hogyan jelenik meg, természetesen mást és mást jelent. Az ismert világ határait jelölik ki.
Tehát a mítosz (Joseph Campbell-t még nem idézem, őt most fogom olvasni, tökéletesen fedi a kutatása az én PhD kutatásomat :P) valóság. Vagyis azt a szerepet töltötte be, nagyjából, mint amit most a vallás betölt. Ugyanúgy, ahogy az adott vallás követői igaznak fogják fel a hit kérdéseire adott választ, és az egyetlen elképzelhető/lehetséges valóságnak, ugyanúgy, az adott mítoszon belül élők is így voltak ezzel. Remélem sikerül érthetőnek lennem…

Oda szeretnék kilyukadni, hogy bár vannak hasonló működési elemek, a vallás nem mítosz, és a mítosz nem vallás. És tudom, hogy sokan például úgy emlegetik a kereszténységet, hogy a “keresztény mítosz szerint…” ha épp valamit mondani akarnak erről. Nem hiszem, hogy a kereszténység mítosz, hiszen abban hiszek, hogy az egyik legigazabb valóság, amit a életről állítani lehet. Ugyanakkor az egész nyugati-típusú kultúra a “keresztény mítosz” világrendjére épül fel, miközben az időjelölők fokozatosan eltűnnek a ami ember életéből.
Ez pedig oda vezet, hogy elveszítjük (elveszítettük) a szakrális teret, és a szakrális időt, ami lehetőséget ad a lenti világ (emberi) és fenti világ (isteni) összetalálkozására. Márpedig a bárminemű isteni nélkül az ember nem tud létezni. Tud, de minek… mert tud, tényleg tud, de az ilyen módon való huzamosabb létezés kiégéshez, kiüresedéshez vezet, a lelki tartalmak elértéktelenedéséhez, sok esetben komoly pszichikai betegségekhez. A különböző “izmusok” pedig a szakrális tér és idő hiányának enyhítésére szolgáló pótszerek.

Amikor egy magamfajta kereső, aki a szakrálisra nyitott, és EZT a bizonyos viszonyítási pontot keresi – öntudatlanul – akkor előbb-utóbb óhatatlanul kapcsolatba kerül az istenivel. És engem ez az isteni bevezetett egy templomba, ahol megláttam Istent. Ahol a mindennapi valóságból kikerülve egy szent helyre, egy szakrális térbe érkeztem (ezért veszik le a cipőjüket a hinduk és az iszlám követői), és rabul ejtett a szakrális idő, ami megadja az élet rendjét. Éppen ezért volt nagyon furcsa a déli féltekén várni egyszer a karácsonyt, és ott élni át advent nagy részét. Mert nyár volt és világos.. advent pedig nekem hideg és sötét. Hiszen pontosan ez teszi érthetővé – nekem – hogy várom a Fény születését – a sötétben. Ez persze délen is átélhető, csak az északi félteke ingerszegényebb környezete mondjuk jobban elősegíti ennek az átélését.

Miért vagyok keresztény? Mert szeretem a tömjén illatát. Mert a szenvedő Isten megérintette a szívemet, és megváltott. Mert nem tudok szakrális idő és tér nélkül, az isteni nélkül, Isten nélkül létezni: szükségem van egy vezetőre, ami megmagyarázza a világot. És a kereszténységben megtaláltam a válaszaimat. Persze nem felejtek el gondolkodni, és mérlegelni. A szakralitás átélésének lehetősége olyan biztonságot ad, amellyel semmi nem tud felérni. Máshol is biztosan lehetséges. Hiszen olyan sokfélék vagyunk. És évekig, hosszú-hosszú évekig harcoltam a kereszténység ellen. Nem akartam keresztény lenni. Mégis azzá lettem. És azzal, hogy keresztény lettem, megismertem az Időt, túl a mindennapok rohanásán, ahol megpihenhetek.

Most böjt van. Haragosaink hordozásának, a lemondásoknak, nyitott szívek ideje. Különleges időszak, ahol ha odafigyelünk, és hajlandóak vagyunk elfogadni és hordozni saját, személyre szabott keresztünket (terheinket, stb. ahogy már egyszer azt kifejtettem), akkor igazi alkimisták leszünk, mert szívünkben az ólom arannyá válik, és az átok áldássá.