Épp világosodik, ahogy a templom felé sietek.
Belépek, az oltáron két hosszú gyertya ég egy-egy lámpásban, előtte, a padok vége fölött középen aláeresztve egy nagyobb adventi koszorú. A 4 gyertya közül egy ég.
Sötét van, a templom, amely elég nagy, közel félig tele. Mennyi ember… ilyen hajnali órán!

Csöndesség van, apró motoszkálások a padsorokban, a főoltáron is világít pár lámpa. Alig lesz világosabb, amikor megkondul az apró, misére hívó harang. Felhangzik az ének, orgona nélkül, tisztán csengőn, a templom falai visszaverek és felerősítik:
“Harmatozzatok, egek…”
Feloldódom a szelíd zengésben.. mintha pár száz évvel ezelőtt járnék, semmi sem változott azóta. Magával ragad a szertartás időtlensége.

Aztán megszólal a pap: “Az Atya, a Fiú…” Hangja kimért, jól igazított. Kiejtése alapján nem budapesti. Rögtön eldöntöm, hogy mégis meg kéne próbálni azt a 6-os hajnali zarándoklatot, ott több a lélek (nem a kiejtés, a kimértség miatt). Aztán majd meglátjuk.. így is szép, és jó itt lenni.
Ne legyek már ennyire telhetetlen, hiszen végre legyőztem a lustaságom, és végre itt vagyok. Ez a fontos.