Dr. Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok című könyvének az egyik legnagyobb tanítása arra mutat rá, hogy mi nők hogyan s miért feledkezünk meg vagy tagadjuk meg legyakrabban azt a belső ösztönünket, amely mindig pontosan felismeri a ragadozót, és óva int a csapdájába való besétálástól.

A kékszakállú herceg meséje nyomán gyönyörűen bemutatja, hogy (a legtöbbször fiatalon) hogyan válunk áldozattá tudatlanságunk, naivitásunk és felelőtelnségünk révén.

A naivság egyetlen ellenszere az a fájdalmas, szívet tépő keserűség, ami a zsigereink mélyén marad: megtépázva, megalázva, sebekkel telt menekülés után örvendezve a túlélésnek, a menekülésnek, végre érezni lehet mindazt, amint keresztülmentünk. Most már jöhet a gyógyulás és a fellélegzés, a minták felismerésére szolgáló fájdalmasan megszerzett új tudás elraktározása, és az új élet kezdete.

E pszichológiai játszma fonákja az, hogy ameddig nem volt elég, ameddig nem fájt eléggé, ameddig nincs elegendő bátorságunk és megfelelő belső erőnk, önértékelésünk, addig piszkosul nehéz ellenállni a csábítónak. Csábító férfi, vagy lehetőség, amely mindig azt az arcot ölti fel, hogy majd vele, nála, ott a túloldalon minden sokkal jobb lesz, hiszen a fű is zöldebb ott, és igazából ő az egészet értünk teszi… tulajdonképpen minket éppen “megment” valaki vagy valami, onnan, ahol éppen vagyunk (akkor is, ha szó sincs arról, hogy olyan segítségre szorulnnák, amelyet felajánlottak).

A Disney vagy Grimm-mesék, amelyekben mindig jön a királyfi a fehér lovon és megmenti a királylányt (a Grimm-mesék is gyűjtésből származnak, és sokszor az eredeti mese jóval véresebb vagy kevésbé rózsaszín végét kendőzték az ilyen mesevéggel), valami elképesztő módon roncsolják ezt a belső ösztönt: nem mindenkinek jó a szándéka, aki jót akar nekünk. Akkor is, ha egy tudattalan erő vezérli az ajánlattevőt, a kínálkozó helyzetet: felelősek vagyunk magunkért. Különösen, ha már túl vagyunk azokon a mély sebeken, amelyek felébresztették bennünk a zabolátlan, a természettel harmónikusan együttélő, önmagát minden sebhelyével és hibáival együtt becsülő asszonyt: tartozunk magunkank annyival, hogy nem dobjuk oda prédának a drága húsunk.

“Kedves ragadozó, tessék kérem arréb fáradni…  az én húsomból bizony nem eszel te dög, azt a kutya-meg-a-mája! Hát minek nézel engem?!”

A nő egyetlen ellenszere elővenni az ösztönét: körül kell szimatolni, mint a farkasok, belső barátokkal megbeszélni, megviatatni a helyzetet. Mert ragadozók mindig lesznek, és a hozzánk illő mértéket és határokat a bennünk élő sámánasszony szabja meg.

Hallgasd a belső hangot, a méhedben, a szívedben, a zsigereidben, és légy résen! Ha bátor vagy szeretni magad, ha bátor vagy otthagyni az áldozat szerepét és kiállni magadért, a szükségleteidért, a vágyaidért, az örömeidért; ha tudod, hogy értékes vagy a sebeiddel és hibáiddal együtt is: fogod tudni, hogy mikor elég. Ne várj a királyfira, hogy megmentsen.

Néha, kegyes ajándékként találkozunk egy-egy igazi, délceg lovaggal, aki nemcsak a sárkány karmaiból hajlandó kimenteni szeretett asszonyát, hanem a pokol bugyraiba is utána megy, ha annyira balga, hogy nem néz a lába alá. Ő az igazi társ.
És sosem spórolhatjuk meg a magunk fejlődését, saját erőnk felismerését és az önbecsülésünk helyreállítását. A csábításnak ugyanis akkor tudunk ellenállni, amikor már egészen a csontjaink mélyéig meggyógyítottuk az önbecsülésünket és női méltóságunkat. Amikor már elég volt.

Ez a hősnő útja, a sámánasszonyé, a minden nőt összekapcsoló női princípiumé. A miénk.