Bódhiszattvák kertje

Egy ponton túl a mizo leves, és a csinosan elrendezett apró finomságok, sütnivaló vékony sonka, füszernövények és rizs is fárasztó lehet. Amikor semmi másra nem vágyunk, csak egy jó szelet kenyérre, rántottára, amolyan “nyugati konyhára”.

8 napja utazunk Japánban, nekem tegnap, Francesc-nek ma jött el ez a pillanat. Pedig remek a japán konyha, és apró tálkákban akár tízféle finomság is az asztalra kerülhet egy-egy étkezés alatt. De hát a mi európai gyomrunk már csak ilyen: kell egy japán-diéta törő vacsora. Ez többé-kevésbé sikerült ma: a mai szállásunk mellett ugyanis van egy jobbára nyugatinak nevezhető étterem – bár keleti módon főznek. Nevezzük fúziós konyhának. Finom. 
Tokio (2 éj) – Kyoto (1 éj) – Nara (1 éj) – Osaka  (1éj) – Nagano (2 éj) – Nikko (1 éj): itt vagyunk most. Holnap visszavonatozunk Tokióba. 
Az angol blogra írtam többet, azt a szokásos helyen találhatjátok, fotókkal is. 
Szubjektív, mint mindig. 
Japán nem Európa, nem Nyugat – persze hogy ezt tudjátok, és tudtam én is, de nagyon más a saját bőrömön érezni. Teljesen más “szellem”, más hangok, szokások, habitusok, etikett… Rengeteg víz és folyó mindenütt: bele vagyok szeretve a kis hegyi vársokák csobogó csermelyeibe, amelyek olykor az utcák alatt ömlenek nagy robajjal, a lábunk alatt futó régi, pusztán kövekkel lezárt csatornákban. 
A nők gyönyörűek, visszafogottak. Minden mozdulat légies, mint egy költemény. 
A szokás hatalma: rögvest “idomulni” akarok, önkéntelen kaméleon reflex… de az itt nem olyan egyszerű. 
Elképesztően biztonságos ország, egyedül utazóknak is ajánlott. Mindenki kedves. Kisvárosokban – mint otthon – még inkább. 
Tokio rohanó, sűrű metropolisz; Kiotóban a szél gésa-illatú cseresznyevirág szirmokat sodor. A legrosszabb, ami az utazóval itt történhet az az, hogy nem japán, vagy nem beszél japánul. 
Két Japán van: egy a japánoknak vagy japánul beszélő külföldieknek, s egy másik az utazóknak. De mivel tradíció és kultura szerint “nem”-et nem lehet mondani, különösen a vendégnek, van más mód arra, hogy tudtunkra adják, nem kívánatos vendégek vagyunk. A konyha remek, a kiszolgálás pocsék. Persze ez is csak úgy, hogy ha vastag a bőröd, ne vedd észre. Nem fontos. 
És tényleg nem fontos, mert a cseresznyefák nekünk is nyílnak. Tanulság. Kyoto fennhordja az orrát. És jobban szeretjük a szemünkbe mondott nem-et, mint azt, amit szerepjátékból és most-mutasd-megből kell kitalálni. 
Narában egy hátizsákos vendégházban alszunk, tatamin. Már előtte Kyotóban is, és itt is templomokat (shinto és zen) és kolostorokat látogatunk – csak a legfontosabbakra jut idő. Lenyűgözőek. Közben sok tradícionálisan öltözött nőt, férfit és gyereket látunk: boldogan szelfizik mindenki a virágzó cseresznyefák között. Gyönyörűek. 
A zsúfolt templomparkokból valamivel kevésbé látogatott szent helyekre megyünk tovább: a tér kitágul és kitisztul a levegő. Gyermek-kőrókák vigyázzák lépteink piros előkében (amelyeknek van előkéjük még nem nőtt fel, ugyanis. A róka japánul “kitsune”, és a termékenységgel van kapcsolatban. Minél több farka van, annál jobb, de maximum kilenc lehet – a templom rókáinak csak egy van). 
Járt útról járatlanra térünk, és felfedzünk egy szikla-szentélyt, sok-sok Buddha-szerű sziklával és bébi kitsunéval. A béke úgy ömlik át rajtunk finom hullámokban, ahogy egy nyugodt tóba dobott kő hullámai fodrozódnak a tó pereme felé. 
Narában bambuszerdőt és óriási Buddha-szobrot látogattunk. Átmásztam egy nagyjából kamasz méretű lyukon a templomban, amely állítólag a Buddha szobor orrlyukának átmérője, és aki átfér rajta, az megvilágosodik ebben az életében. Meglátjuk :). Francesc húzott ki, hogy nehogy bennragadjak, mert azért eléggé kicsit volt a lyuk. Pindolával, Buddha egykori tanítványával is találkoztunk – kis piros sapkában és piros előkében szintén, mivel a gyermekekre is ő vigyáz. Ő az egyike azoknak, akiket Buddha megkért, hogy maradjanak a világban segíteni. Csodaszép, réges-régi fa szobra az óriás Buddhaszobor fölé emelt templom bejáratánál jobb oldalt üldögél békésen. Érintése gyógyít és megszabadít a szerencsétlenségtől. 
Buddha parkjában őzek szaladgálnak, akiket külön a számukra készült kétszersülttel lehet etetni. De óvatosan kell ám, mert ha nem megfelelő ütemben adagolja az ember a kekszet, bizony megkóstolnak fenéktájon (mert ugye, pont abban a magasságban van a fejük). 
Osaka metropolis, éjjel állítólag szebb, mint nappal. Mint egy japán Amszterdam, óriási élettel a belvárosi folyó mellett. Némi hanyag dekadencia kellő mennyiségű fényreklámmal adagolva. Ahogy az egyik reklám hirdeti: “Az élet dráma + pénz”. Érdekes filozófia. 
Naganóban onsen fürdőztünk, ami az itteni termál fürdő – volt saját privát időnk, csak nekünk.. csodás volt. Tradíconális szállás, kimono, fapapucs, minden, ami kell. Közfürdő, zuhanyzáshoz is. Kicsit más, mint nálunk, 40-44 fokos termálvíz… és a hegyek között a japán makákók is élvezettel fürdőznek benne. Őket is megnéztük. 
Ma pedig ismét piros sapkás Bódhiszattvát látogattunk, Jizo-t, aki a halottakat segíti, Bake (“szellem”) Jizóként ismerik, mert parkjában bizonytalan, hogy hány (teljesen különböző) szobor van róla, mert a bejárattól számolva mindig mást számol az embert, mint visszafelé (a Lonely Planet is ezt írja). Bebizonyítottuk: tényleg így volt, odafelé 92-t, visszafelé 93-at számoltunk. Egyikük, aki nem volt ott (csak a sapkáját és előkéjét hagyta ott) közben visszatért. Misztérium. Egyébként az egész szentélynek pontosan ilyen misztikus érzete volt: kristálytiszta, zubogó hegyi folyó a háttérben, szitáló köd, hideg, alkonyatba hajló délután – és mi ketten egyedül. Mire kiértünk, már jöttek újabb látogatók, de páratlan élmény volt ez is. 
A három majomról (ne láss, ne hallj, ne szólj) lekéstünk, már bezárt a templom. Holnap reggel látogatjuk meg őket. 
Japán. Tetszene nektek. Nagyon más, és mégis ugyanaz, mint mi: az emberek ugyanúgy ügyintéznek, dolgoznak, beszélgetnek, barátkoznak, utaznak, pihennek, viccelődnek, szerelmesen néznek a párjukra, mint mi. 
De lehet kapni meleg teát autómatából úton-útfélen. 
Van melegített ülőkéjű WC – szinte mindenhol (!) – beépített fenékzuhany (férfiaknak) és bidé (nőknek) funkcióval. 
A női WC-kben szinte mindenhol van a WC mellett vagy szemben vele közvetlenül egy kisbaba szék (mint a bébihinták, csak stabil). 
Tömegközlekedési eszközökön senki sem telefonál. Kéri a köz, hogy halkítsuk le a telefont, és ha feltétlen beszélni kell, igyekezzünk a legkevésbé zavarni másokat. 
Komfort és diszkréció, figyelem. Miközben, másfelől, némi elnéznő ignorancia is, azoktól, akik nem szeretik a látogatókat. Észrevétlen vagy. Mégis mindig segít valaki, ha szükség van rá. Például kimenteni a sínek közé beszaladt pulóvert. 
Tudtátok, hogy Japán állampolgárságot nem lehet kapni? Nem adják senkinek. Csak az “japán” aki japánnak születik. 
És a kaméleon-reflex…  figyelem egy hete, rámtelepszik: illeszkedni akarok. De hát nem beszélek japánul. Képtelenség. Még ha sokat érzek, értek is. A testbeszéd viszont pár esetben működik, és sokat segít. Végül is, ez is valami. Az utcán hazafelé, alkonyat után, egy idősebb férfi hajol ki a kisház ablakán, hogy lehúzza a redőnyt. Mosolyogva bólintok, jelezve, hogy észrevettem, valamit mormolok, bólint ő is, és már csak a széles mosolyát látom a redőny mögött. 
This entry was posted in élet, új élet, Japán, róka, sakura. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s