Zongorajáték

Barcelona – legalábbis a belváros – utcáit ma ellepték a zongorák. Úton – útfélen zongorába botlottam, ahol valaki játszott. Hazafelé a délutáni sétából, biciklin vagy négy-öt zongorát is elhagytam. Volt, hogy egy sarok felé bosszankodva közelítettem, hogy “No, mit csoportosul itt annyi ember?! Állnak az úton, nem lehet tőlük elférni..!” Aztán odaértem, meghallottam. Először csak egy kicsit, s aztán tovább tekertem, majd megint egy zongorához értem – ahol megálltam, és jó fél órát hallgattam az ismeretlenek játékát, elnéztem, hogyan váltják egymást a zongoránál a legkülönfélébb emberek.
Igazán megindító volt, teljesen elérzékenyültem. Van valami mélyen egységes a zenében, ami univerzálisan az, ami, teljesen mindegy, hogy milyen nemzetiségű valaki, mekkora termete, milyen a bőrszíne, stb.

Egy pillanatra megállt az idő, végtelen béke és egység volt mindenkiben.

A tömegben állt egy férfi, aki szénnel rajzolta a jelenetet, mellette egy négy-ötéves forma kislány két nagyobb méretű kutyát húzott-vont, nagy nevetésekkel, anyja a zongorajátékot hallgatta közben. Azt hittem a két kutya a rajzoló férfié, a lábára ültek, aztán mikor a kislány elment az anyjával, lassan a rajzoló férfi és útnak indult, és a megüresedett zongorához szinte lopva odapattant egy fehér hajú férfi: a kutyák is kiszéledtek vele félkörben a zongorát körülvevő térbe, amelyen néha-néha vágott át egy meglepett járókelő.
Volt egy lány, aki örömmel a szemében figyelt több zongorázót, majd egyszer amikor megüresedett a zongora és senki nem indult el felé, a nézők közül megkért egy férfit, hogy vigyázzon a táskájára, és leült zongorázni.
Volt, akinek a játéka megkapóbb volt, volt aki halkabban játszott, de mindenki, aki odaült, mintha valami titkos előszobát nyitott volna magán, és hagyta hogy ezek az összeverődött akárkik az utcáról megfürödhessenek az általa kicsalt hangokban.

Kitavaszodott Barcelonában. Én persze még állandóan fázom, szinte mindenhol. Várom a meleget.
Nézzétek a zongoristákat.

Talán mindannyian valóban zenék vagyunk, akkordok, és ilyenkor emlékezünk igazi önmagunkra. Csodálatos dolog megalkotni, ami belül zeng, amikor sikerül valami megnevezhetetlen módon átömleszteni a valóságba – legyen az zene, vers, tánc, szobor, kép, mese, film… Éljen a költészet napja, én zongora-versekkel ünnepeltem ma.

This entry was posted in Barcelona, tavasz, zongora. Bookmark the permalink.

2 Responses to Zongorajáték

  1. Tamás says:

    Mindannyiunkban ott rejlik az önmegvalósítás gitárhúrja, és a legkitartóbbak biztosan eljutnak oda, hogy végül meg tudják pengetni. De amíg ezen az úton haladunk, addig is lehetőségünk nyílik rá, hogy mások belső dallamainak megszólalásában gyönyörködhessünk, ami néha olyan csodálatosan szól, hogy szinte a sajátunknak érezzük. Ez ugyan nem feltétlenül zenei alapokon nyugszik, a belső húr megpendítése lehet például egy könyv megírása, amivel Te örvendeztettél meg bennünket. A lényeg, hogy fizikailag megvalósul valami, ami az én egyik darabkámat hívja életre a tudtomon és akaratomon kívül. Ez a létezés olyan csodája, ami minden áldott nap megérdemelné, hogy hálát érezzünk iránta.

    Amikor viszont valaki egy hangszert képes úgy megszólaltatni, hogy lelkek ragyogása sugárzik át a dallamok fátylán, olyankor mintha egy univerzális eszközt, egy vallásokon átívelő áldást kapna a belső ember, aki a harcában elfáradva, kissé megtörten, reményvesztetten álló testet próbálja meg tovalökni az úton. Egy emlékeztetőt, hogy van több, hogy csupán időlegesen, és csupán egy részünk tartozik most ide, de hazafelé tartunk. Mint az Inception című filmben, mikor az álmodóknak jeleznek a dallammal. Kiváló analógiát alkalmaztak az alkotók 🙂

    Szóval igen. Tavasz van, és a lelkek harmóniája kezdi betölteni az étert, aminek szemmel láthatóan nincsenek határai. A képzeletünk szárnyán a reményünk egymáshoz ér, és cinkosan meglibbenti a szürke hétköznapok poros függönyét. Egy pillanatra megint látjuk egymást 🙂

    Like

  2. “Isten és köztem ott vagyok én.” (Szepes M. – Raguel 7 tanítványa)
    Amikor a sok feloldódik az Egyben, na az az a pillanat. Szerintem ilyen a húrpendítés, az alkotás, az átadás – egy szent pillanat, amikor el tudok feledkezni saját magamról és mégis vagyok, teljesebben, valóságosabban mint én.
    🙂 Otthon most tavaszabb az idő mint itt! Ilyenkor mindig hazavágyom. Örülök, hogy hallok rólad!

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s