csodavár

Jó pár hete szállást kért nálam egy éjszakára egy réges-régi ismeretlen ismerős, akit még a Caminóról ismertem – de jó 8 éve nem találkoztunk, nem is beszélgettünk. Kapóra jöttem, hogy Barcelonában élek, dél-Spanyolországból autózott Rómába. Vendégjog.

Vacsora közben vagy után, ahogy ültünk asztalnál, kifogyva a témákból – én rengeteget változtam, ő, nagyjából semmit, első megállapításra – egyszer csak nekem szegezte a kérdést, hogy mi csodálatos (vagy csoda) történt velem? Az elmúlt években? 
Ültem, jól nevelten mosolyogtam, ültem csöndesen, és nem tudtam mit mondani. Csoda… (még szomorú is voltam aznap este eléggé, lásd előző bejegyzés). Vajon ugyanazt értjük-e csodán egyáltalán?
A múlt elmúlt, minden közösségével, és minden forrás kiapadt itt. Már nincs dolgunk egymással. A színész kijön a függöny elé az előadás végén, s meghajol. Tapsvihar. 
Egy jöttment senkiházinak, aki igazából nem is kíváncsi Rám és sosem volt az, sosem tudnék mit válaszolni erre a kérdésre. És nem is akarok. Pedig kényelmetlen ám hallgatni, amikor nincs már mit mondani a vendégnek; de mindig meg lehet hallgatni az ő történetét. És mondja is, és várja a hatást. Számára a csoda a cigány asszony jóslata volt, ami bejött, és halottakkal vagy szellemekkel beszélgetni (brr)… Nem, velem ilyesmi “csoda” nem történt. Világos, hogy teljesen más a szótárunk. 
Hogyan tudnám elmagyarázni ilyenkor, hogy igazából minden CSODA és csak csoda van, az első lélegzetünktől az utolsóig? Hogy nem hoz lázba mindez, amiről mesél, mert ezek olcsó vásári trükkök – természetesen megadva a tiszteletet az elhunytaknak épp úgy, mint a jövőbelátó asszonynak; úgy olcsó vásári trükkök, mint Szepes Mária regényében, amikor a fiú (Anton Brügger? nem emlékszem a nevére, aki az örök életet akarja), a mágus megölése után megissza a Vörös Oroszlánt, és aztán nem tud hova menekülni mindattól, amit LÁTNI kezd. Mese, igen, a Vörös Oroszlán egy varázsmese, és van benne sok tudás: miszerint mindennek megvan a maga ideje, és a lélek érését nem lehet/szabad siettetni. Amire készek vagyunk, azt megkapjuk, amihez megérett az idő, az az ölünkbe hullik: csak kívánnunk kell. S aztán majd eljön az az idő is, amikor már kívánni sem kell, elég lesz (csak) lenni. 
Pontosan az a kérdés, hogy hogyan magyarázzam el egy vonalnak, mi az a gömb… parafrázisok. Metaforák. A teli kancsóba nem lehet több nedűt önteni… előbb ki kell löttyinteni ami már nem kell. És, új bort új tömlőbe.. ezért érkezik a legtöbb nagy horderejű változás földrengésként, hurrikánként az életünkbe: megrenget, kibillent, ami régi és használhatatlan már, azt összetöri és igyekszik kiseperni úgy, hogy írmagja se maradjon. És ez is csoda.
A változás, ami nélkül nincs élet, hiszen állandó változásban vagyunk, figyeljétek csak meg a légzéseteket: váltakozó, ritmikus “mozgás”. És a sejtek a testünkben, bizonyos időközönként teljesen kicserélődnek, megújulnak… És ez is csoda.

Továbbra is azt tartom, hogy változás – mint az igazán nagy viharok – több fázisból áll: van egy lappangási, egy előkészítési, egy csúcsponti és lecsengési szakasza. Legtöbbször a lappangást és előkészítést alig-alig észleljük, mert ez akár évekig is eltarthat. Ez az állapot, amikor úgy érezzük “nem történik semmi” körülöttünk, miközben azért a mélységeinkben elképesztő erők készülnek a felszínre törni életünkben. A csúcspontot általában jajveszékeléssel töltjük, kapaszkodókat keresve, és minden apró (már széttört és porladó) mozaikot az életünkből próbálunk visszailleszteni oda, ahol volt. Vagy új helyet találni neki. Szerencsére, az igazán erőteljes változások kisöpörnek minden korábbi megszokást a kezünkből, fegyvertelenek vagyunk vele szemben. Az egyetlen esélyünk a túlélésre az, hogy hagyjuk megtörténni. És amikor vonul a vihar, szinte (de csak nagyon óvatosan) bánjuk, hogy már vége a sok izgalomnak. (Na jó, ez nem biztos. De néha. Néha így van, hogy visszasírjuk az izgalmas viharokat. Mert ott igazán úgy éreztük, hogy élünk! És VÉGRE történik valami!). Egyszóval a változást a rövidlátásunk miatt úgy éljük meg, mintha az egyik pillanatról a másikra történne… 
A megakadás, a fejlődés visszautasítása (mert fáj, mert félek, mert nem akarom elengedni ami van) pedig satnyuláshoz, leépüléshez vezet. Minden nap törődni kell magunkkal, az életünkkel, ha tudatosan, vagyis éberen szeretnénk élni, kiélvezve minden percet, ami adatott. Ahogy Brené Brown írja az Élj Szívvel-Lélekkel című kötetében, ez az a tudatos választás, amikor sem a jó, sem a rossz elől nem menekülünk, és nem próbáljuk elnyomni az érzéseinket. Hagyjuk, hogy megtörténjen. Ez az, amikor én is arról írtam, hogy az érzelmeket át kell élni, “el kell érezni”, mind egy szálig, és akkor könnyebben múlik, ha az a dolga… Brené kifejti, hogy ha a rossztól elmenekülünk, a jót sem leszünk képesek átélni. Hiszen az igazán mély öröm is rendkívül szúrós jószág lehet, amit nem lehet mindig könnyen átélni! Teljes szívvel, teljes lélekkel élni. Wholeheartedness, ahogy ő hívja, bátorság annak lenni, aki vagy, mindennel együtt (!) – ez is csoda. 

A saját magunkkal és másokkal (család, barátok, munka, stb.) való kapcsolatainkat is gondozni kell – csodálatos, tápláló, eleven egységekké növekedhetnek. Ez is csoda.

Mindennapi apróságok. Egy mosoly az utcán egy ismeretlentől. Egy erőt adó, baráti ölelés. Egy jó vicc a megfelelő helyen és időben. Egy jó alvás… Meggyógyulás egy akármilyen betegségből. Hazaérkezés. A légörvény elmúlta repülés közben… Ez mind-mind csoda. 

Ezekről nem tudok, nem tudtam beszélni ennek a jótét léleknek, aki itt aludt átutazóban. Hát most itt, nektek, mert azóta is bennem van a kérdése, hogy történt-e velem valami csodálatos az elmúlt 8 évben? És igen, történt. Van köztük kisebb, és nagyobb, és sokféle forma, szín, erő. Az a közös bennük, hogy mind-mind váratlanul ért (akár érzékeltem az előkészítő fázist valamennyire, akár nem), és felderített, kinyitott, megmosolyogtatott. Volt olyan is, ami kezdetben fájt… Igen. 
Fontos, hogy nyitott legyek a csodára. Próbáld ki: reggel ébredés után ülj fel kényelmesen az ágyadban, és figyeld a lélegzeted pár percig. A gondolataid arra fókuszáld, hogy: “Ma nyitott vagyok a csodára***. És figyeld a napod. 
Az én mai csodám, az estére kivirágzó belső békesség és fény mellett ez a kis levélke, amelyet az egyik növényem hajtott, mire az egyhetes kiküldetésből hazaértem. Szív-alakú, pedig normál esetben a levele semmi ilyesmire nem hasonlít. Nézem, és mosolygok, és szeretve érzem magam, és hálás vagyok, és úgy érzem, hogy ez a “kommunikáció”, ez a “kapcsolat”, ez az “összetartozás”, vagy inkább “egység”, amit e kicsi lény által kapok – csoda. 
(Arról a csodáról nem is beszélve, hogy egy rossz billentyű leütése miatt minden, amit itt írogattam elszállt – de pár sóhaj után sikerült megtalálni a módját, hogy visszajöjjön. Thanks God for the UNDO button! ). 


————————————————————————————————————————————————-

***
Az idézet a Deepak Chopra Meditácós Központ által kiadott egyik meditációs programból származik, Deepak Choprától.  A gyakorlatot módosítottam. 

This entry was posted in alkimista, alvás, Brené Brown, csoda, Deepak Chopra. Bookmark the permalink.

4 Responses to csodavár

  1. Tamás says:

    “Teljes szívvel, teljes lélekkel élni … annak lenni, aki vagy, mindennel együtt” – ez a legnagyobb csoda.

    Like

  2. Kedves Anna!
    Amikor ma kezembe vettem a könyved, és saját szavaim (szinte néha szó szerint) mosolyogtak vissza rám, amik ráadásul tanitasok alkalmával is felcsengenek. Nagyon nagy öröm töltött el.Én egy halálközeli élmény után éreztem azt, minta megnyivánulna előttem az örök igazság és tudás. Képességeim elérhetővé váltak, amiket azóta is embertársaim segitésére használok. Kapcsolodni tudok bárkihez és láttatom vele az elakadásait, ugyanakkor útmutatást kap azok megoldásához. Legyenek pszichés vagy fizikai állapotú emberek.
    Egy olyan szeretetteljes késztetés, nem tudom máshogy megfogalmazni, van bennem, hogy találkoznunk kell és beszélni egoból,, lélektől 🙂

    Köszönöm. Ölelés Gellért

    Like

  3. Kedves Gellért!

    Köszönöm a visszajelzésed, és örülök, hogy tetszik a könyv. Jó olvasást kívánok a végéig, és bízom benne, hogy akkor is így érzed majd, ha befejezted.
    A blog profilja alatt találod a kapcsolatot, ott tudsz nekem írni e-mailben. A találkozást nem ígérem, tekintettel arra, hogy jelenleg Barcelonában élek. Ha alkalomadtán lesz író-olvasó találkozó otthon, itt is fogok írni róla, meg lesz hirdetve.

    Abban hiszek, hogy akkor szabad és lehet bárkinek bármiben segíteni, ha az illető a segítséget kéri és készen áll rá (vagy a felajánlott segítséget elfogadja, amit de facto fel kell ajánlani ahhoz, hogy tudjuk, elfogadja-e vagy sem). Mindenkinek szabadságában áll eldönteni, hogy milyen utat választ, hogyan akarja élni az életét. Én ezt a szabadságot maradéktalanul tiszteletben tartom, és senkit semmire nem szeretnék erőltetni, különösen hit, egészségügyi (vagy inkább testi-lelki gyógyulási) és életvezetési kérdésekben. Ehhez pedig hozzátartozik az, hogy olykor tehetetlenül elfogadom, hogy nem tudok segíteni; és hagyom, hogy mindenki az legyen, aki, és amit választ (elakadásaival vagy anélkül). És hiszek abban, hogy van Gondviselés, Aki mindenkit végtelen szeretettel a maga útján vezet; hiszek abban, hogy néha a kedvesség, figyelem, együttérzés és szeretet a legtöbb, amit adni lehet valakinek.

    Sok további csodát és örömet kívánok neked,

    Anna

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s