Ma minden édes-bús búcsú. Itt állnak a dobozok, várják hogy megtöltsem őket az életemmel. Azt hittem könnyebb lesz szétválogatni, hogy mi jön, s mi marad. Ha tud jönni egyáltalában mindaz, amit szeretnék, hogy utánam utazzon.
Let go of letting go – az elengedés elengedése.

Egyáltalán nem könnyű elmenni, de még nehezebb lenne itt maradni. Búcsúzom a könyveimtől (sok más dologtól is, de most ez érzem a legnehezebbnek), amik egy raktárba költöznek. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire ragaszkodom hozzájuk, bár jó párat évek óta ki sem nyitottam. De valamiért jelenlétük biztonságot ad – például Asimov hatkötetes Alapítvány sorozata, C.S. Lewis könyvei, és így tovább. Mesekönyvek. Szimbólumtár. Hamvas Béla majdnem összes. Szinte minden tárgyat itt hagyni. Nem vinni tovább. Mint elrepülni a fészekből, kiszakadni az anyaméhből, útra kelni úgy, hogy nem tudod, mi vár ott, ahova mész, de menni kell. Ugrás a semmibe, szárnyakkal (!), de attól még ugrás a semmibe – lesz ami lesz. Bármi lehet, minden megtörténhet, nem is érdemes azon morfondírozni, hogy mi lesz, egyszerűen képtelen vagyok bármit is tudni vagy sejteni róla, nem is akarok. A lehető legradikálisabban csak az éppen történő, éppen megjelenő adott nappal tudok foglalkozni, és az ekkor felbukkanó megoldandó helyzetekkel, kihívásokkal. Azt sem tudom, a jövő héten mi lesz, mikor hol leszek, mert minden de minden azon múlik, hogy találok-e lakást, s ha igen, mikor. A nagy kérdés.

Nem tudom, mennyi időre költözöm el. Pakolok, szelektálok, szétválasztok… és kicsit félek. Az ismeretlentől. Elfogadom útitársamnak ezt a félelmet, kell ahhoz, hogy bátor legyek bátornak lenni (be brave to be brave). Vakmerő nem vagyok, mert bár “sétáló fává” változom, a semmibe ugrás megfelelően előkészített, s amennyire lehetséges annyira megalapozott. Van munkám. Várnak. Ehhez képest a többi szinte gyerekjáték. Szinte.
Végül is, egy szál hátizsákkal vagy csomaggal is el lehet költözni, hiszen nem az számít, kívül mit viszek magammal. Tanulom az életet. És szeretek tanulni.

Tegnap este azon kaptam magam, hogy azon kontemplálok, hogy “mi az élet”… Mondd meg nekem, mi az élet… a “mondd meg nekem, ki vagy te?” koan másféle változata. Feltáruló mélység, zsibogó élet, csillogó gazdagság. Búcsú. “Nézd meg és menj tovább” (Hamvas). Könnyek. Odaadottság. Tánc. Ritmusok. Minden együtt. S mélységes csönd. Szeretet. Áradó, ölelő szeretet.

Gabrielle Roth, az 5 ritmus táncmeditációs módszer megalkotója lassan a végső csend felé utazik élete hullámainak utolsó fodrain. Nem találkoztam vele személyesen, de nagyon sokat tanultam tőle, és még többet kaptam a tánctérképből, a belső táncos szabad útról, amely az egész életét kitöltötte. Az elmúlt két évben egyre mélyebben élem meg ezt a táncos élet-valóságot. Hálás vagyok mindenért, amit ezen az úton kaptam.  Ezen az oldalon búcsúzik tőle a táncos törzs. Lobogjon érte egy láng. Tegnap vele, érte táncoltam.

Hindi Zahra egyik kedvenc énekesem. Az egyik dalában szerepel ez a sor: “Freedom is one way road”. “A szabadság egyirányú út.” Ilyen egyirányú az út, amikor egy ciklusnak vége, és jön az új, közeledik. Átmeneti állapot, a szülőcsatornában. Ilyenkor nincs más valóság, csak a jelen, nincs más út, mint előre. Aztán egyszer csak megszületünk. S az új világ is velünk születik meg.