A tangót magammal viszem, és a tanárt, akitől itt tanultam. A tangót, a lépések finomságát, a zene mélységét, az egymásra tekintés tisztaságát (a szemeim mindig is elárultak, nincs mese, nincs mi mögé elbújni). A bizalom. A vezetve lenni. A másikra, ismeretlenül is rábízni – és rábízatva lenni. Csukott szemmel tanulva a lépéseket. Az ölelés. Ellentartani, ellenefeszülni, nem hagyni, mégis vele menni, bármerre visz… Először a láb nyúlik a lépésre, kecsesen, finom topán a talpakon, ékszer a cipő, úgy villog az ezüst-arany sarok… A bizalom. A tánc. Az élet. Önmagam, mélységeimmel együtt. Hogy akcentusom van a helyiek szerint (az édes, kelet-közép európai – vagy szláv – akcentus. Sose gondoltam volna…).
Amit nem viszek magammal, a magányos esték, az egyedül elköltött számtalan reggeli, ebéd és vacsora. A rengeteg munka – otthonra… és az argenting tangó tanár. Vasárnap nyugatra repülök, hogy utolérjem a felkelő napot… Ha sikerül, arany sarut kérek tőle, ami soha el nem kopik.
Sajt, vörösbor, csokoládé, és Büszkeség és Balítélet. Mert javíthatatlan álmodozó és romantikus vagyok… De legalább már nem küzdök ellene.
Párnafilozófia 