Még most is érzem a helyét. Ígérem, nem teszek többet ilyent, hagyom, had nőjenek bele a végtelenbe. És nem három, de nem is egy, hanem KÉT hajszál. Őszes. Színe-fogyott. Sprőd. Látom magamat bennük negyven éve múlva. Kisdobos becs’ szó (cserkész nem voltam), ha újra nőnek, hagyom őket élni. A legékesebb dísz, hiszen láthatóvá válik, hogy nem vonult át felettem nyomtalanul – az élet.

Az elmúlt napokban főként az elmúláson merengtem – keresztanyám, anyukám legjobb barátnője, rövid, de annál súlyosabb (tüdőrák) betegeskedés után meghalt. Alig négy hónap. Hiszem, hogy ha meg akart volna gyógyulni, megtörtént volna a csoda. Másképp történt, és elment. Béke vele. Az elmúlt négy év alatt a negyedik haláleset meglehetősen szűkös családomban. Igen, ilyenkor megállok, és szépen elhalványul minden, ami csak dekoráció a színpadon, és aranyos, ezüstös fénnyel felragyog mindaz, ami a díszletek mögött az igazi értéket hordozza. És ezek a kincsek nem e világból valók – de hála Istennek, vannak, és van, amikor láthatóvá és tapinthatóvá válnak. Cseppkőbarlang-derűs, nyugodt, mély csönd kíséri a végtelenre nyílt pillanatokat. Élet-Halál kontempláció. Egyszer majd mi is elmegyünk, egyszer majd én is elmegyek, ahogy a két ősz hajszál finom előhírnökként kopogtat…

A munka továbbra is sokat kivesz belőlem, hiába, egyszerűen nem vagyok az a típusú ember, aki 8 óra fókuszált munka után beleveti magát az éjszakába. Igaz, néhány este megvan, és az nagyon jó – és kellenek pihenőnapok is. Továbbra is jobbára egyedül, átutazó-társakkal… Mary, aki segített, hogy itt legyek, itteni kolléganőm, holnap elutazik Indonéziába és utána Nepálba, csak két hét múlva jön majd vissza, amikor én már a másik parton leszek. Augusztus 12-re lefoglaltam őt egy búcsúebédre, még mielőtt hazarepülök. Los Angeles és Budapest között majdnem félúton, egy fél napi pihenő az irodában. Remélem valahol találok majd valami zuhanyzós helyet!

Továbbra is 45 fok van, mint az elmúlt pár napban, bár a kellemesen hűtött irodában nem nagyon érzem, mert zokniban és blézerben próbálom kiegyensúlyozni a hőmérséklet-ingadozást. Mindig kellemes kilépni végre a hűtőkamrából… nagyon párás, és nagyon meleg. Nagyon. 5 perc alatt vizes vagy mindenhol. Ez akkor is jól esik most, mert nekem legalább negyed óra kell, hogy teljesen beinduljon a hűtés funkcióm.

Hétvégén a lehető legamerikaibb létesítményben, egy vidámparkkal egybekötött vizi-vidámparkban voltam a magyar lányzókkal. A hely a ‘Six Flags America‘ , és már a bejáratnál úgy éreztem, mintha egy hollywood-i filmbe csöppentem volna. Bent meg még inkább! Hihetetlen világ az egész, a csúszdák nagyon jók voltak, a hullámvasút inkább azért volt jó, mert túléltük. Ezért az egyért. Végre egy kis színt is szedtem magamra, és mert nem tudok vezetni (szégyen, de így van, régen féltem a volánnál, így nem csináltam végig a tanfolyamot), a hétvégén nem megyek az Atlanti-óceán parti szuper strand-városokba, mert tömegközlekedéssel kb. egy nap odajutni (nem igazán értem miért kell a busznak felmenni New York-ba, északra, mielőtt újra lejön délre, majd csak megmagyarázza egyszer valaki). Autóval 3 óra lenne… a potenciális útitársak meg épp szélrózsát játszanak a hétvégén, úgyhogy most belevetem magam a múzeumokba, úgyis ingyenes mind. Nem rossz, nem? Ingyen kultúra! Tudják, mitől döglik a légy! Az állatkert is ingyenes, bár annyira nem nyűgözött le – a pandák épp bujkáltak valahol, és igen sokan voltak amellett, hogy nagyon meleg volt (vasárnap délutáni séta és halál-élet kontempláció).

Vasárnap reggel megnéztük a Harry Potter 7/2-t (halál-élet kontempláció második órája). Nem volt rossz, de az a valami, amitől az összes többi film eddigi működött, hiányzik belőle. A könyv sokkal jobb, sokkal gazdagabb, sajnos nem sikerült átadni. Aki nem olvasta a könyvet, az persze más szemmel nézi a filmet, de kíváncsi lennék, érthető-e egyáltalán így is. Olyan érzés, mintha valaki sorkiemelővel aláhúzott volna bizonyos mondatokat, és teljesen oké, mert igen, ez a lényeg, de a apróságok, az összekötő szövegek alapozásai, a malter a téglák közül nagyon hiányzik. Öntet nélküli piskóta tészta. Száraz és ízetlen. Azért jó volt – és reggel speciális 3D ár volt, jóval olcsóbb, mint délután (így is 10 USD). Ezután kicsit ücsörögtünk a Georgetwon-i folyóparton, majd eltrappoltam a Zoo felé. Jó volt. Nagyon szép, hangulatos a város. És tele van büszke fejű oroszlánszobrokkal.

Hét eleje óta pedig pályázatírás, pályázatírás és pályázatírás, programvezetés, repjegy vásárlás, kilométer hosszú levelek, hétfő este argentin tangó, jaj de szeretem, ez a tánc-kontempláció, kedden bevásárlás, szerdán Mary-vel Mojitózás a Lima bárban – szuper volt, de tényleg majdnem odasültünk a teraszra. Itt ugyanis nem hűl le a levegő este. Sőt.

Az egyik parkban, amerre a hétfői tangó órára megyek és amerre tegnap is jártunk Mary-vel, a K és a 14th Street sarkán, minden este megjelenik egy regiment vadkacsa, a kicsinyeikkel, nagyon aranyosak, talán eteti őket valaki. Az egész város tele van mókusokkal, írtó édesek, ahogy ide-oda rohangásznak a város közepén, kicsit szaggatott mozgással, meg-megállva. Nem olyan vörösesek, mint nálunk, szürkésbarnák, de nagyon helyesek.

Egy másik megfigyelésem, hogy rengeteg embernek van begipszelve, betekerve a lába, tehát valami lábsérülés történt vele. Naponta legalább 3 különböző ember jön velem szembe ilyen sérüléssel, de lehet, hogy több. El nem tudom képzelni, mi lehet emögött, vajon a rögbi? Vagy a baseball? Jut eszembe, baseball meccsen még nem voltam. Talán majd Margarettel… nagyon-nagyon várom már a nyugati parti munka mentes túrát. Karácsony óta nem pihentem szinte semmit, még a fülemen is munka folyt ki az elmúlt fél évben. Karácsonykor meg beteg voltam, úgyhogy azt inkább nem nevezném felhőtlen pihenésnek. Egyszóval RÁM FÉR, és nagyon várom. Hihetetlen, hogy megyek, még alig hiszem el.. és óriási ez az ország, innen San Francisoba 5 és fél órát fogok repülni!

Ma kicsit hosszabban beszélgettem a Kongresszussal kapcsolatot tartó kollégával, John-nal, aki a holnapi Kongresszusi túrámat szervezi, meg a találkozót a Helsinki Bizottsággal (igen, megyek a Capitol Hill-re holnap, jövő héten meg Helsinki Bizottságolok 😀 szuperlájk), akinek gyakran az a feladata, hogy interneten hallgatja a Kongresszus különböző bizottságainak – releváns bizottságainak, mint pl. külügyi bizottságnak az ülését, vitáit. Érdekes megfigyelni, hogy hány különbző irányba kell kapcsolatot tartani egy ekkora szervezetnél – és ők még nem is a legnagyobbak. Nagyon jó látni, persze kívülről, de azért egy kicsit beljebbről, mint otthonról, hogy hogyan zajlik a mindennapi élet egy ekkora szervezetnél. Itt is megvannak a problémák és kihívások, kezdve azon, hogy ki melyik irodát kapja és ki kivel ül együtt (hihetetlen, de van ilyen, én eddig ilyenekből kimaradtam), túlórázás bőven, ha be kell fejezni az adott munkát, satöbbi. Tegnap is és ma is volt egy kisebb előadás illetve könyvbemutató, nagyon érdekes témákról – tegnap a szavazólista elkészítésén és központi állami civil nyilvántartás kapcsolatáról (ez nem létezik pl. az USA-ban és jópár más országban sem) volt egy előadás és a választópolgárok regisztrálásáról megjelent kézikönyvet mutatta be a szerzője, ma pedig egy Pakisztánról szóló könyvet mutatott be az írónője, egy újságíró hölgy, Pamela Constable, aki a Washington Post külügyi rovatának munkatársa. Akit kicsit is érdekel mi zajlik a világ keleti felén, annak azt hiszem érdemes lesz beszerezni és elolvasni a ‘Playing with Fire: Pakistan at War with Itself‘ című könyvet (Játék a tűzzel: Pakisztán harca önmagával). Beszereztem, dedikáltattam is, akit érdekel annak szeptembertől kölcsön tudom adni.

Tegnap volt az abszolút mélypont, amikor teljesen utolért a munkám súlytalansága, a tehetetlenségem, hogy próbálok valamit egy éve elintézni, amire mindenki más magasan tesz, beleértve a személyt, akinek szolgáltatnia kellett volna valamit, amit megrendeltünk. Teljes kiborulás. Még a pillanatnyilag Mary-vel közös irodánk ajtaját is be kellett csukni, mert eltörött a mécses, hogy ha ennyire nem fontos senkinek, akkor én mi a fenének töröm magam – egyedül. Kár, hogy nem tudom nem törni magam, ha komolyan veszem, amit csinálok. De a mélypont végső soron arra való, hogy onnantól már ne lefelé menjen az ember, hanem meginduljon fölfelé. Ehhez mérten ma sokkal jobb kedvvel, mint eddig bármikor amióta itt vagyok, sokkal energikusabban fogtam neki a munkának – remélem ez most már így is marad. Akármennyire is nehéz, és berzenkedem ellene, a pályázatírásnak vannak nagyon ösztönző és lelkes szakaszai. Mint megformálni egy szobrot, megírni egy igazán jó novellát, olyan megalkotni egy két-három éves konkrét programtervet. Hála Istennek, hogy ebben nem vagyok egyedül. Ez így sokkal mókásabb, és sokkal jobb, ahogy egymást is ösztönözzük a társszerzővel. Remélem ha nem is mestermű, de egy elfogadható mű születik majd, ami tetszésre talál a támogatóknál.

A pihenésre, a felejtésre, az elengedésre – erre mind nagyon vágyom, és már nem kell sokáig vágni a centit! Mégis, annyira hamar elmúlik ez a négy hét itt, és tudom, hiába lesz jó otthon újra, mert jó lesz, mert nagyon hiányzik a nyár otthon, Washington is hiányozni fog. Leginkább a 45 fok és 60%-os páratartalom. És most elmegyek futni – irány az alagsori GYM!