Adams Morgan-beli szórakozóhelyünkön a csapatból egyedül nekem (khm) volt elég egyetlen azonosító okmányt felmutatni… csak harminc alatt kell kettő… 🙂 Azért a kidobófiú szépen bókolt, miszerint eddig két embert látott, akinek jól áll az igazgyöngy ékszer (és itt súlyos nevek hangzottak el, de ekkora távolságból már nem emlékszem), és én volnék a harmadik. Ha már ilyen privilégiumban részesültem, hogy egytlen okmány is elég, ez a bók még inkább felderített. Aztán hazafelé, miután bezárt a bár és nem táncoltunk semmit, azt hiszem az egyik srác titkos vágyaktól hajtva osztotta meg velem a taxit, egy irányba mentünk. Ő szerencsére előbb kiszállt – nem tartottam vele, nem igazán voltak közösek az álmaink. Jellemzően egyszer bukkant fel azóta, másnap este 9-kor, hogy aznap megyek-e bulizni. Nem mentem. Ennyiben maradtunk. Szerintem egyikünk sem bánja…

A hét hosszú volt, a fénypont hétfőn este a tangó, és ez volt az utolsó óra sajnos, nincs több hétfőm Washingtonban. Hihetetlen felfedezéseket ad az argentin tangó, mivel erről már írtam, ide nem szövöm bele túlságosan. Egész héten egyedül voltam az “irodámban”, mivel Mary, akinek az irodájában meghúztam magam, Indonéziában – illetve most már Nepálban van. Tréninget tart. Ebben csak az a rossz, amikor egész nap (8 óra munka!) felém sem szagol senki, hogy no hé, mi van veled, satöbbi. Ha ehhez hozzáteszem mind az egyedül elköltött reggeliket, ebédeket, vacsorákat és kávékat (teákat), akkor igen érthető azt hiszem, ha azt mondom, hogy nagyon várom, hogy végre találkozzak Margarettel – és megismerjem a Nyugati parti embereket. Állítólag érezhetően más ott az attitűd.. kíváncsi vagyok nagyon.

Egyébként az “utolsó” olyan ízt ad a napoknak, ami különlegesen ínycsiklandozóvá varázsolja az ittlétet. Búcsú-féle, ki tudja mikor jövök megint… És mindent összevetve, mindent de mindent, hozzá tudnék szokni az itteni élethez. Sose szűnnék meg vágyódni haza, de hozzá tudnék szokni. És nagyon jó tapasztalat volt, a szakmai és város-felfedezések mellett az is, hogy jól működöm a konstans átlag 35 fokban, sőt, kifejezetten élvezem, szeretem, és nagyon jól esnek a kiadós esők is. És ahogy megyek az utcán, számba veszem, mi mindent szeretek. Itt. Washingtonban…. Szabadon egy ismerősöm blogja után, aki minden csütörtökön összeszedi, hogy mit szeret aznap.. ez a kedvenc rovatom Viánál. Nagyon inspiráló :).

Tehát mit szeretek ebben a hónapban Washingtonban?

az óriási tereket az utcán ¤ a tisztaságot ¤ a mókusokat, akik össze-vissza rohangálnak a parkokban, isznak a poharakból és elveszik a kezemből a sült krumplit ¤ az ingyenes múzeumokat és a hiper trendi múzeum shop-okat ¤ a leértékeléseket ¤ a napsütést és a 36-42 fokot legalább 60%-os pártartalommal ¤ fotózni ¤ az új sortomat és hogy este 11-kor sem borzongok a combközépig érő naciban és könnyű felsőben ¤ a Potomac folyót ¤ a jachtokat Georgtown Rivreside sétányán ¤ Georgetown-i ‘Cupcake’ boltot, ahol mindig óriási sor van, állítólag a város legjobb muffinjait itt lehet kapni ¤ Georgetown városrészt úgy ahogy van ¤ a Navy Yards Park-nál lógatni fáradt tappancsaimat a szökőkút medencéjébe és nézni a vízben békésen viháncoló gyerkőcöket ¤ Trader Joe-t ¤ Gin Tonic-ot ¤ Smartravel chipkártyát, amivel olyan egyszerű utazni ¤ a dollárt ¤ a gépet a telefonban, ahol nem nyomni kell a gombot hanem megismételni, hogy hova kérem, hova kapcsoljon ¤ a kölcsön I Phone-t ¤ a hotelem kedves intimitását és a szobám berendezését és stílusát ¤ az avokádót (minden mennyiségben) ¤ beszélgetni az otthoni barátaimmal és szüleimmel ¤ egyedül lenni (egy bizonyos mértékig) és átgondolni, helyre tenni a múltat ¤ lebarnulni a napon ¤ reggel csini-irodásan laptoppal, újsággal munkába menni (néha) ¤ meghallgatni a Dalai Lámát a Capitol Hill oldalában ¤ felfedezni egy ismeretlen várost ¤ ó és a: STARBUCKS-t, a minden második sarkon előforduló Starbucks-t…

Összepakoltam, elvittem a NAGY bőröndöt az irodába, ott marad augusztus 12-ig, akkor érkezem vissza ide (11-én éjjel indulok), beugrom érte, valahol megpróbálok valami tisztálkodó helyet keresni, hátha… búcsú-ebédelek Mary-vel, körbejárok az irodában végső búcsút venni azoktól, akiket ismerek, és 12-én délutáén 5.20-kor indulok vissza a jó öreg Európába. DE ez most még messze van: itt pihen a két szépen összerámolt táska, amivel belevetem magam a Kalifornia szentjeinek felfedezésébe (San Francisco, San Diego – és Los Angeles).

Jóval kevesebb időt fogok reményeim szerint eltölteni az internet és a számítógép mellett, mint eddig, de azért, ismerve magam, úgyse bírom ki, hogy ne írjak…