Jó volt látni viszonylag közelről Őszentségét a Dalai Lámát. Egyszerű, mosolygós, szeretettel teli ember benyomását keltette. Az előénekes csoport egy tibeti szerzetesekből álló “együttes” volt, akik öblösen dudogva zöngették a mellkasukból kijövő levegőt amolyan tibeti-didzseridú módra. Ez az, amitől mindig libabőrős leszek és bizseregni kezdek a gyökérpontjaimnál. Óvatosan besettenkedtem a már megtelt téren üldögélő tömeghez, ahova csak akkor engedtek volna be, ha már jártam volna ott. Viszonylag hitelesen adhattam elő a nem-tudod-ki-vagyok-jártam-itt-barátaim-várnak című műsorszámot, mert végül rám sem bagózott a segítő hölgy, így beoldalogtam, és lehuppantam a tűző napon (vizet osztogattak, illetve mindenki azt tett a fejére, amit épp talált – kendőt, sapkát, újságpapírt…).

A tibeti szerzetesek után egy fehérbe öltözött fekete hölgy libbent a pódiumra, aki személyesen Whoopi Goldberg-volt, ő volt ugyanis a ceremóniamester(nő). Nekem legalább akkora örömöt jelentett őt látni/hallani élőben (bár nem énekelt), mint amekkora örömmel vártam a Dalai Láma felbukkanását. Aztán valami Grammy díjas (vagy jelölt?) lányka előadott egy szuper dalt ‘I’m comming home’ címmel, szerintem mindenki megkönnyezte. Rengeteg ünnepi öltözetű tibeti volt jelen a családjával, hogy találkozhassanak szeretett vezetőjükkel. Öröm volt nézni a csodaszép ruhakölteményeket a hölgyeken és lánykákon, közben azon gondolkodtam, vajon milyen hűtőberendezésük lehet a ruha alatt: én biztosan megsültem volna benne (kézfejtől nyakig zárt ruha, és hosszú szoknya. De legalább nem égett le válluk, az biztos).

Aztán megjelent a Dalai Láma is – azt hiszem 76 éves (egyszer az előadás alatt összetévesztette, azt mondta, 67, aztán gyorsan kijavította magát). Jó volt hallgatni őt, egyszerűen azért adtam hálát, hogy személyesen ott lehetek egy ilyen eseményen. Jó, tudom, otthon is volt, de akkor nem tudtam elmenni, és oda jegyet is kellett venni, ha jól tudom. Ez ingyenes volt mindenki számára. Eleve, különös jelentőséggel bír az egész a nemzet fővárosában, a nemzet főterén, a nemzet tanácsháza előtt (Washington DC, Capitol Hill, USA). Ováció. Taps.

A beszédet úgy hirdették, hogy előadás a békéről. Arról is szólt, valami olyasmi megközelítésben, hogy a külső béke csak a belső béke megteremtése útján érhető el, és ezt mindenkinek magán kell elkezdeni. Egyénenként. Merthogy emberek vagyunk… és a legfontosabb az elménk tisztán tartása (jó karban tartása). Például a pozitív,optimista hozzáállás a dolgokhoz már nagyon jó kezdet. És hogy a fizikai betegségek legtöbbször az elménkben, a mentális testünkben gyökereznek, mert ott nem tartottuk rendben magunkat. Ugyanis nemcsak testmozgásra van szükség, hogy a fizikumunkat jó karban tudjuk, hanem ugyanígy a szellemünkről is gondoskodnunk kell. Ehhez több történetet hozzáfűzött… akkor is, ha számomra ez nem volt eget rengetően új dolog, jó volt hallgatni és figyelni. Figyelni a légkört, őt, magamat, az embereket… Úgy beszélt, mint aki olyanokhoz beszél, akik nem tudják, vagy csak most kezdik sejteni, hogy a fizikai mögött van egy másik, sokkal valóságosabb szellemi világ is. Nagyon nagy szeretettel és humorral.

Nagyjából 3 órát ültünk (volt, akit többet, aki jóval korábban jött, hogy jó helye legyen) a tűző napon, legalább 36 fokban. Naptej, fejkendő, ami olykor vállra is borítható: hála Istennek nem égtem meg egyáltalán.

Az esti születésnap is remekül sikerült, hármas ünneplés volt, és igazából nagyon megtisztelve éreztem magam, hogy Mary meghívott, ugyanis senki más munkatárs nem volt jelen… viszont két férfit leszámítva mindenki a családjával volt (vagyis általában már az apróságokkal, vagy az apróságokra mások vigyáztak otthon). Szóval kimenős (esti) pajtásokra még nem tettem szert igazán… de majd az is alakul.

Most épp megyek az első hivatalos tangó órámra, úgyhogy be is fejezem.

Illetve… a helyzet szomorú, ugyanis komolyan elő kell vegyek mindenféle sportot (eddig elég komolytalan voltam), vagy abba kell hagyjam az evést, és más örömforrás után nézni: az elmúlt hét alatt potom 2-3 kg szökött fel észrevétlen, úgyhogy eléggé kikerekedve érzem magam… ha így folytatom, akkor lehet hogy nagyobb helyet kell venni nekem a repülőn… Egy-két felsőbe persze nem rossz belegömbölyödni, de a többitől inkább eltekintenék. Ma nem vagyok nagyon ihletett állapotban, mint az a fentiekből is látszik…. talán majd holnap. Vagy a tánc után.