Nagyon amerikai: reggel csinos-irodásan tipegni a széles utcán, lóg az eső lába, egyik oldalamon sikkes-sportos női táska, a másikon a laptop. A második sarkon betérni egy Starbucks Coffee-ba, szendvicset és teát venni, ó és hónom alatt az épp friss Washington Post – minden reggel kapok egyet a szállodaszobám ajtaja elé. Közben valami amerikai rádiót hallgatni, ahol a mikrofonon át is hallani a széles, csillogó fehér fogas mosolyt, és átsétálni a zebrán kezemben a Starbucks papírpohárral és szendviccsel, besurranni az irodaház felnyíló üvegajtaján, és felliftezni az ötödik emeleti irodánkba.
Egy pillanatra én is majdnem elhittem.
Nagyon nem amerikai: Mindeközben itt szomorkodni, hogy egyedül kell mindent felfedeznem. Az biztos, hogy társaságban jobb, de talán az egyedüllétnek is megvannak az előnyei… majdcsak felfedezem azt is. A “küzdök ellene” most kezd elfogadássá változni, ez van, nagy színes pacaként csücsülök a rajzlapon és várom merre fogok elfolyni. Elég béna hasonlat… Dalia jut eszembe, hajdani litván diáklányunk, akinek elég kevés ismerőse volt Budapesten. Néha-néha találkoztam/találkoztunk vele az irodán kívül is: talán volt egy-két ismerőse a városban, nem emlékszem. Bár legalább az irodában jó közösségi hangulat volt mindig. Második hivatalos nap.
A felderítő nem egyedül van, hanem nagyon elöl.
LikeLike