Az éjjel leszakadt az ég. Először azt hittem, hogy a holnapi (július 4-i) tűzijátékra gyakorlatoznak, de túl hosszan és túl véletlenszerűen dörrent újra és újra a házak faláról visszaverődő hang. Hiába volt behúzva függöny, sokszor bevillantott az égi fotós: egy szobai tükör pedig ezt jól kihasználva morzejeleket küldött alvó agyamnak, ami persze hogy felébresztett.

Jó volt hallgatni a vihart, és fürkészni a külső zajokat, a söprő zivatart, a szél zúgását… aztán ma délután találkoztunk is, Georgetown M nevű utcáján, ahova ruhabeszerzésre indultam. Ugyanis tegnap találkoztam Mary-vel, aki mellett ezt a hónapot el fogom tölteni, és kiderült, hogy van ám “dress policy”, vagyis hivatalosan kell megjelenni minden nap, ‘no jeans’, azt csak pénteken lehet… na bumm… és persze a 28 kg-os bőröndömbe csak a farmeros vagy a hétköznapot túlöltöző blézerek és kisestélyik fértek be – úgyhogy be kellett szerezzek néhány átmeneti csini-vili irodai szerkót. Küldetés végrehajtva, azt hiszem, sikeresen. Evégett mentem Georgetown-ba, ami egy nagyon kedves városrésze Washingtonnak, és igen közel is van hozzám (mondjuk 20 perc gyalog).

Ma este fél hétre beszéltük meg az éjjel a randit a viharral, úgy tűnik, s pontosan meg is jött. Előtte hagyta, hogy lefotózzam a fényeit, amelyek valószínűtlen színekbe öltöztették az utcát. A sétáló népek gyakran szólongatták Istenüket ahogy újra és újra feltekintettek az égre, vagy csak elnéztek a házak felett. Aztán tetőpontjára hágott az izgalom, engem szerencsésen egy Barnes & Noble könyvesbolt elé sodort az utca tömege, és a könyvesházon belülről gyönyörködtem aztán a monszun szerű zuhatagban, amit át-meg-átszabdaltak vízszintes fergetegekké az erőteljes széllökések. Alig egy óra, s a viharnak nyoma sem volt, ittam egy remek teát, és hosszas beszélgetésbe elegyedtem Rahim-mal, a texasi afgánnal, hogy milyen könnyű itt az USA-ban megszerezni a jogosítványt. Már több, mint húsz éve itt él, amerikai állampolgár, ránézésre vagy kiejtésre meg nem mondtam volna, hogy máshonnan származik. Egyébként tényleg rengeteg bevándorlója van az Egyesült Államoknak, még ennél jóval több, mint amennyit láttam az elmúlt két napban: a Függetlenség Napja alkalmából több mint 220000 ember kapja meg az amerikai állampolgárságot… Nem semmi! (persze ennél is sokkal többen vannak, nem is beszélve az illegális bevándorlókról… Ferdinandy György a Magyar Naplónál megjelent az ‘Év Novellái’ kötetben található írása szépen mutat be egy ilyen esetet. Hihetetlenül színes kavalkád van itt, és tényleg mindenféle ember megtalálható. Ma Georgetown felé menet egy bisztróban még magyar szót is hallottam, de inkább nem mentem oda.

Tegnap Mary-vel, és még azelőtt is, hogy vele találkoztam volna, Washington és a Nemzet Főterén, a National Mall-on lófráltam ide s oda. Mielőtt találkoztunk, a Washington Monument (az a nagy hegyes fallikus szimbólum, az obeliszk, tudjátok) Lincoln emlékhely felé eső részén barangoltam (tavak, kertek, a nagy medencét meg éppen felújítják, de itt van pl. a vietnámi háború emlékhelye is). Délután pedig a Mall Capitol felőli részén sétáltunk: éppen egy másfél hetes kulturális fesztivál van, de csak este 8-ig naponta (hihetetlen, és sört is alig árulnak 🙂 csak mindenféle hűsítő üdítőt). Fesztiválvendég: Columbia! Bár hivatalosan természetesen még nem, és ki tudja egyáltalán mikor, ha lesz ilyen, az Egyesült Államok második leggyakrabban használt nyelve a spanyol. Szinte mindenki beszél spanyolul, és Dél-Amerikából is rengeteg bevándorló él itt – fantasztikus látni őket a Smithsonian Folklife Festival-on, Dél-Amerikába röpítenek a légkörrel, amit teremtenek. Azt is hozzáteszem, hogy a hotelem szobalány-személyzete is spanyol ajkú.

Megvan Trader Joe is, ahol tudok vásárolni a pici hidegkonyhámba, hogy itt legyen a reggelim meg a vacsorám :). Azért van áruk az ételeknek.. meg úgy általában mindennek (nem meglepő). NINCS kolbászból a kerítés, és mézeskalácsból a házikó. De például a kontaktlencse folyadék feleannyiba kerül, mint otthon. Szóval Trader Joe egy jó minőségű, “organikus” ételeket (is) áruló bolthálózat (van más is, nem csak az, de főleg az), és remek dolgokat lehet kapni, csupa finomság, még igazi kenyeret is (a legtöbb kenyér itt olyan édes, hogy egy európai ízlelőbimbók hamar feladják…). Hasonló, mint a Whole Food Market , ami az abszolút kedvenc boltom (mindent lehet kapni ami szem s szájnak ingere) de ez kétszer olyan drága mint a Trader Joe. A Trader Joe meg kétszer olyan drága, vagy másfélszer, mint a Giant és egyéb mamut szupermarketek, ahol szintén finom dolgokat lehet kapni, de nem biztos hogy annyira megbízható minőségben… És VAN avokádó, érett, finom avokádó :)) nyam.

Az öt földrész közül volt szerencsém 3-ra eljutni – Európa ugye adott, mint elsődleges élettér és bölcső, azután itt van Amerika (mint kontinens), és ezen belül Dél-Amerika és Észak-Amerika is helyet tudott kapni, és ott van még Afrika, amit a legkevésbé ismerek, jártam Észak-Afrikában (elhanyagolható) és Dél-Afrikában (ez sem jelentős, de ez mélyebb nyomot hagyott 🙂 ). Ázsiát, ahova mindig is vágytam egyelőre csak Azerbajdzsánig tudtam megközelíteni, de hiszem, hogy előbb-utóbb oda is eljutok.. az egyik nagy álmom, hogy jó három hónapra elveszítsem magam valami remek társaságban (vagy egyedül, nem tudom hogy lesz) Indiában és Délkelet-Ázsiában, aztán még tovább, akárhova, és még Ausztráliában sem jártam, de felteszem az valahol az angol és amerikai kultúra között lehet.

Mindenesetre, ami itt szembetűnő, rögtön az első pillanattól (a legelsőtől, ami lassan négy éve történt, és most előjönnek az emlékek, és felülíródnak vagy megerősödnek a jelennel), hogy mennyi tér van itt. Óriási terek. Tér van, kétszer olyan széles utak mint otthon, nem élnek közel egymáshoz az emberek. Talán ez az, ami Woody Allen régi filmjeire annyira jellemző, szerintem sokszor rajzolta meg ezt a teret – a közelséggel és a mélységgel szembeállítva. Vizsgálgatom, milyen lehet amerikainak lenni, de még nem sikerült megfejtenem két nap alatt :)). Abban biztos vagyok, hogy ez a nagy tér, ami a külsőt jellemzi, valahogy bent is megjelenik, de még nem tudom hogyan. És ez magyarázza is számomra azt, hogy miért szeretik annyira az amerikaiak Európa szűk utcás, macskaköves-romantikus városait.

Egy-két képet feltöltöttem ide, nézzétek meg merre jártam eddig. Persze azért az idő nagy részében egyedül bóklászom még, és alig várom, hogy találkozzak a leendő “kollégákkal”, hátha akad köztük olyan, aki kimozdítható egy kis esti életre