Történt pedig, még mielőtt elutaztam Washingtonba, összefutottam egy férfi ismerősömmel, aki arra a hírre, hogy másfél hónapot nem leszek otthon, olyan arcot vágott, mintha legalábbis azt jelentettem volna be, hogy megöltem valakit.

Másik szintén hasonló korú és nemű kedves ismerősöm a facebook-on csattogott rám a minap, hogy ó hogy eltűntem, satöbbi. Aztán amikor kiderül, hogy nem vagyok otthon és nem is leszek még egy darabig, nekiáll szájat biggyeszteni meg szomorkodni, hogy nem tudok velük (többen) menni valahova (ahol tavaly sem voltam).

Felmerül bennem egy őszinte, naív kérdés: ha annyira fontos nekik, hogy otthon legyek, ezt miért nem teszik explicite nyilvánvalóvá akkor, amikor még otthon vagyok? Ad kettő, milyen emberi gyíkság ez, hogy valaki elmegy másfél hónapra, és nem tudok vele örülni annak, hogy világot lát, hogy utazik, megismer új kultúrákat, satöbbi? Vagy legalább csak jó utat kívánni neki, ha úgy egyébként fontos (rejtett) érzelmeket kívánok neki. Nem fér a fejembe… lehet hogy nem érdemel ennyit az egész téma, de már másodszor történik meg egy hét alatt, és elgondolkodtat. Nem akarom a magyar mentalitásra fogni, mert nagyon sok ellenpélda van, de akkor is, gyerekek, így az életbe nem fogtok meghódítani senkit (engem biztosan nem, az hétszáz)!