A múltkoriban, Mezey Kati arról mesélt, hogyan írt fejben verset Ady és Petőfi. Őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, én papír és toll függő vagyok (és az ihlet is jól jön…).
Mégis, van olyan helyzet, amikor se közel, se távol, semmi papír, toll, vagy bármi, amivel és amire rögzíteni lehetne a gondolatokat. Például a szaunában. Vagy az uszoda hűs vizét szelve a lemenő nap cirógató sugarai alatt.

Igaz, a lélegzet – először – mindent kiüt, nem marad semminek hely, csak az izmok munkájának, a tisztességes karmozdulatoknak, az ide-oda mozgó csípőnek és a tempós lábcsapkodásnak. Észre sem veszem, de függő vagyok, átmos, kitisztít, felfrissít, kimossa a salakot a víz. Aztán, a légzés egyhangúságán át-meg-áttünedeznek gondolatfoszlányok, számolok – néha a hét vezér nevét veszem elő, egy évben egyszer legalább, jó a ritumsuk, és nem árt leellenőrizni, hogy még tudom-e. Verset nem lehet mondani, hiába, zene nem hallik, de jó lenne, marad a légzés, ki-be, fordul, csap, ki-be, bugyborékoló víz, pici légbuborékokat szikrázó vízbe csapó ujjvégek. Minden úszásnemnek más a ritmusa, más légzéstechnika járul hozzá, és a csönd, a víz alatt kifújt levegő bugyborékolás nélküli csöndessége (ha jó a ritmus), selymessé teszi a ölelő kéket, a tört sugarakat.

Fejben írtam végül, annyira tetszett a szavak ritmusa, ami beragadt a mozdulatokba, hogy nem akartam elengedni, papír s toll nélkül sem. Belső zene. Végig az utolsó 4-5 hosszban, át a szaunába, a zuhany alatt, újabb szauna, zuhany, pihenés, pezsgőfürdő, zuhany, hajszárítás.. lett belőle pársoros…
majd egyszer talán többre is viszem. Fejben. Szigorúan.