Bérház. Sárga kőkockák az udvaron, mozgásérzékelő éjjeli lámpa. Valaki bundás kenyeret süt, vagy egészen hasonlót, olajszag ömlik át az első emeleti gangon.
Hazaérek, és átömlik rajtam az élet, ez a keser-édes friss tavaszi újjászületés. Menni akarok, világgá, újra és újra, és csak egyirányú jegyet venni, csak oda, és majd onnan egyszer vissza. Hogy hova? Nem tudom.
Csatangolni, megismerni más bérházak (vagy otthonok) bundás kenyér-jellegzetességét, más városok szagát, más metrók (villamosok) fékcsikorgását, más emberek arcán a más és mégis nagyon hasonló mosolyokat.
Mindenhol világ van, olyan fene a helyzet, hogy nincs olyan pont a létező univerzumunkban, ahol ne lenne világ. Ahol ne magunkkal találkoznánk, és ne kellene reflektálnunk mindarra, amit – magunkban hordozunk – és kívül megtalálunk.
A harmónia onnan érződik, hogy az ember tudja. Sosem tudtam, hogy ez lehetséges, de most, amikor érzem, tudom. Van harmónia, van szinkronicitás, van együtt rezgés. Téren és időn kívül.

A sárga kőkockák az udvaron hosszan szippantanak a bundás kenyér olaj kesernyés szagából. Eljöttem egy földön fekvő részeg mellett, kikerültem, nem vagyok rá büszke. Egy ideális világban, vagy ha nem félnék annyira megcselekedni, odamentem volna hozzá, fölemeltem volna, haza hoztam volna, tisztába tettem volna, megetettem, megitattam, altattam volna, majd másnap útjára bocsátottam volna. VOLNA. Sosem történt meg, csak itt bennem, miközben konstatáltam a félelmeim. Ez nem egy ideális világ, a dolgoknak olykor külön élete van.

És először ezalatt a harminc év alatt, nem akarom irányítani, menni akarok vele, utazni a hullámok hátán (tudjátok, a FLOW), hagyni, hogy az legyen, aminek lennie kell. Akkor is ha jó, akkor is ha fáj, bárhogy is legyen: át akarom élni az utolsó cseppjéig. Szőröstül-bőröstül. Nem vagyok normális :).