Azon elmélkedtem, hogy ha van egy eredeti élet-vonala mindenkinek, amelyet születésekor (vagy akár még születése előtt) ismer, a lelkében hordoz, akkor vajon az kötelező érvényű-e az egyénre nézve? Tudom, hogy a kérdés az eleve elrendelés és a szabad választás (vagyis szabad akarat) központi érdéset veti fel, és ezek bizony olyan filozófiai problémák, amelyekkel sok-sok filozófus foglalkozott már a filozófia története során. Nem is róluk szeretnék most értekezni.

Tehát tegyük fel, hogy van eredeti életterv. Ehhez vannak talentumok is, amelyeket ajándékba kapunk (öröklünk, stb). Aztán hogy e tehetségekkel mihez kezdünk, épp úgy rajtunk áll, mint az, hogy hogyan valósítjuk meg az eredeti élettervet. Hogy mi az az eredti életterv? Talán úgy tudnám jól érzékeltetni, ha azt mondom, hogy ez az élet, amelyet élve maradéktalanul otthon érezzük magunkat – magunkban. Ahol a kint és a bent, a külső és a belső harmóniában van. Ahol egyensúly van és béke, nincs állandó önmarcangoló belső harc és megfelelési kényszer. Ez a szabadság – az igazi szabadság.
A legtöbbünknek kettős személyisége van: egy belső, ami kevesekre tartozik, és egy külső máz, amely úgy hozzánk nőtt, hogy észre sem lehet venni , hogy ez csak álca. De még mekkora álca! És a fene essen bele, úgy hozzám nőtt, hogy nem tudom levakarni, nézzétek, hogy befalaztam magam – se ki, se be. Ha már idáig eljutok, hogy ezt észrveszem, már jó. Nincs rossz. Nincs eltévelyedés. Nincs hiba. Csak választások vannak, és választások minden esetben következményekkel járnak. És megkerülhetetlenek.
A hozzám nőtt álarc olyan erős, hogy szinte elhiszem, hogy én vagyok. Be kell csukni a szememet, és egy másik világ bomlik ki belső szemeim előtt – szinte ugyanaz, mint ami kint van, de kevésbé horzsolom fel magam benne. Pufferzóna. Védőmaszk. Olyan ez, mint a bálnák fejein a tengeri mohák, hozzám van nőve. Le kell vakarni. Szép óvatosan, hogy ne okozzon túl nagy fájdalmat, el kell jutnom az ajtóig (be van falazva, a változatosság kedvéért), és téglánként, a legnagyobb óvatossággal kell lebontanom. Mindvégig szemelőtt tartva azt, hogy nem ott vagyok, és nem azt élem, aki lenni szeretnék. Ki szeretnék lenni? Önmagam. Befejezni a megfeleléseket, befejezni más vágyainak megvalósítását, más élete terveinek megvalósítását. Elfogadni önmagam minden hibámmal, csökevényességemmel – elfogadni magam minden jóval és szépségemmel (ez talán olykor még nehezebb.. milyen hihetetlen…).

Ki kell lépni a csöndes szemlélődésből, és vállalni kell a meztelenséget. Vállalni kell az érzékenységet, a láthatóságot, az emberséget, a sajátos világlátást. EZ az életterv. Ez jelenti azt, hogy nem viselek ál-arcot.
Vedleni akarok, mint egy sárkány, mint egy kígyó, addig, amíg el nem hagyom összes elnyűtt bőrömet. Egészen mezítelen kívánok lenni, új bőrrel, még ha fájna is a hozzáérő levegő. Ki kell jutnom a bőr-tönöm-ből…

Az erő és az tehetség akkor válik áldássá, ha megtalálja megvalósulásának útját. Ameddig nem sikerül, addig benn reked, s önmaga körül forog, a kijáratot keresve. Pusztító erő… (Olyan nyilvánvaló, hogyan is nem láttam eddig? Láttam, de nem akartam észrevenni. Szégyenlem magam. Becsaptam magamat. Sosem engedtem, hogy megtörténjen, sosem mertem elébe menni, sosem gondoltam komolyan, hogy képes vagyok rá.)
A legnagyobb ellenségünk a félelmünk: ez az, amit le kell vetkőzni, ez a maszk elsődleges ragasztóanyaga, amely azt hozzánk tapasztja. És éppen erről szól az 1994-es Maszk című film.

Hamvas Béla a Láthatatlan történetben azt írja: ,,A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.”