Tele vagyok. Ha 6 pár kezem lenne, az sem volna elég: talán csak akkor, ha egyszerre hat eszem is lenne, és hatfelé tudnék szakadni, és mind a hatféle párhuzamosan futó gondolatsort (!!) EGYSZERRE le tudnám jegyezni.
Bár lehet, hogy inkább nem szakadnék hat felé, az meglehetősen skizofrén állapot lenne. Tehát pontokba próbálom szedni. Éljen a linearitás (de tényleg hatféle dolog fut egyszerre a fejemben.. na jó, csak négy).

Origami = IKEA beszerző körút vége. Van ilyen-olyan szekrény, még a cipőknek is van már tárháza. De komolyan, az oké hogy őrülten nagyon nem érek rá a saját lakásomra, de miért mindig este 10 órakor kezdek el szögelni??? Költői kérdés. Már történt ilyen, máskor is. Visszatérő szomszéd-szeretgető önmagam. Ezúton is melegen gratulálok (éppen ezért lehetséges, hogy a hátlapok olykor nem megfelelően vannak odaszögellve… csak épp a minimumot lehet beütni este 10-kor!)

Origami után – és közben – egy kis bor, és egy kis filozófia. Bor közben, filozófia inkább utána. A csavar becsavarás inkább izomerő, de a bor ébresztgeti a benn lakozó, sohasem pihenő filoszofoszt.
Advent van. Csakazaértis. Csak azért is megyek Roratéra, nem érdekel, hogy már éjjel fél 12, és hogy ez fapados Rorate, mert a full extárs (all inclusive) az hajnali 6 órakor (!) a sötétség és hideg mélyén kezdődik, és én bizony csak hajnali hatkor fogok kelni. Részemről ez is teljesítmény. És rengeteg hátráltató elemmel találkozom újra és újra, például ma is, amelyek bőszen és nagy erőbevetéssel a lustaság és az alvás irányába igyekeznek lökni. Ezennel üzenem az illetékesnek, hogy felejtsen el. Nem érdekel. Ha álomkórosan és 5 kávéval kell átvészelnem a napot, a HÉTFŐT (!), AKKOR IS MEGYEK. Éljen a terézvárosi polgári közösség, és reggeli 7 órás Rorate, ez egyáltalán nem olyan kivitelezhetetlen. Remélem, egy jól kifejlett NA UGYE-éval fogom várni magamat a mise után a templomajtónál. Remélem.

Azután itt van a szenvedés. Ez örök kérdés, és számtalan úton meg lehet közelíteni (biztosan több felől, mint pl. Machu Picchut, amelyet egészen pontosan 7 úton lehet megközelíteni…).
Az origami végén azon elmélkedtem, hogy mindenki, vagyis minden egyes ember (személy, individuum, EGO {sum via, veritas et vita, mondja Jézus Krisztus} perszóna, stb.) oly mértéken képes empatikus, vagyis megértő lenni a másik ember szenvedésével, amilyen mértékben saját tapasztalattal rendelkezik a szenvedés dimenzióról. Merthogy rengetegféle szenvedés van (testi, lelki, szellemi – mint alapkategóriák). Aztán kinek-kinek a magáé a legnagyobb, a legerőteljesebb, a leginkább olyan, amibe bele lehet halni…
Talán Nietzsche mondta, hogy ami nem öl meg, az erősít minket. A legtöbb átélt szenvedésünk ilyen, azt gondolom -különös és nem elhanyagolható tekintettel arra, hogy még életben vagyunk. És azt gondolom, hogy igenis van értelme szenvedni, hogy igenis van értelme a fájdalom átélésének, mert ezek nélkül a tapasztalatok nélkül képtelenek volnánk együtt érezni azokkal a társainkkal, akik szenvednek.
Valahogy így működünk. Mert valóban magunkból indulunk ki a világ értelmezésénél: saját tapasztalataink alapozzák meg a világ megnyilvánulásaira adott reakcióinkat. Tehát, újra kihangsúlyozom: olyan mértékben vagyok képes a másik szenvedését megérteni, fájdalmával azonosulni, amilyen mértékben hasonló fájdalmat már átéltem. Természetesen idővel a fájdalom és szenvedés meseterei leszünk, így egy bizonyos átélt szenvedés után már jóval nyitottabbak leszünk, és már képesek leszünk az együttérzésre anélkül is, hogy mi magunk az adott tragédiát/fájdalmat átéltük volna. Ennyi. Ez a fájdalom filozófiája. Igenis van értelme szenvedni, mert saját tapasztalatommal a többieken segíteni tudok. Hát erre varrjunk gombot, kedves feleim.

__________________________________________________________________

a fellengzős hangnemet tulajdonítsuk most –Vylyan – “Bogyólé” nevű borának.
mmmmm…. 🙂
csinn