“minden elmúlik“

…

…a pár csalódottan távozott. 

Milyen borzalmas üzenetnek tűnhet ez, a szerelem kellős közepén, nem igaz? Hogyan múlhatna el ez a varázslatos állapot, hiszen az örökkévalóságban az élet vizéből iszunk napeste… egymás ajkáról!

Pedig igaza van a gurunak. Minden elmúlik. Talán az érzés elébb, mint ahogy a hús megereszkedik… Cinikus vagyok, okkal. Maradjunk most annyiban, hogy az egyik nap (amiről két bejegyzéssel ezelőtt írtam) lemászott a térképről, és eltűnt a Perseidákkal együtt a horizontról. Mit lehet ilyenkor tenni? Fájni. Mindenhol. Mindennel. És előszedni az összes hülye bölcsességet, ami kicsit sem enyhíti az elválás fájdalmát. Mindegy, hogy agyilag mi tudható, ha a szív kérlelhetetlenül vágyakozik… A tanult elme mindent bevet, de hasztalan. A test is emlékezik.. és továbbra is az egyetlen megoldás az, hogy ha átadom magam a fájdalomnak, hamarabb elmúlik… 

… mert egyszer minden elmúlik. A guru mondta.

Azzal együtt, hogy szeretem azt hinni, hogy van olyan  szeretet, szerelem, ami síron át tart. És lehetséges jelen életünkben találkoznunk azzal, akivel egy végeláthatatlan párbeszédet folytatunk, életeken át… akkor is, ha mindez, elmúlik – egyszer. Persze semmire sincs garancia. A “szürke hétköznapok” pedig egyetlen nappal  (világító meleg égitest, kettő helyett egy), hát hogy is mondjam, egészen másképp festenek. 

Ezzel együtt – vagy mindennek ellenére – az inspirációs kosár tele van, és a biológiai órán túl valami egészen más óra kezdte verni a tam-tam-ot… itt az idő.. itt az idő… 

Ha minden elmúlik, logikus, hogy mi is elmúlunk. Mármint fizikailag, ebből a testből. Ez nem újdonság.. de nehéz elfogadni. Úgy éljük a napjainkat, mintha az örökkévalóságra és állandóságra rendezkednénk be. Holott állandóság nincs, nem lehetséges. Az örökkévalóság pedig egy másik kérdés.  

A bizonytalanságban élni, az adott napban, a pillanatban… Az elmúlt két és fél hónapban igazán belejöttem a bizonytalanságban élni! Semmivel kapcsolatban nem tudtam, hogy mi lesz, hogy mire számítsak… így mindig mindenre számítottam. Vagyis elengedtem azt, hogy mi lesz. 

Egyfelől eléggé kikészít, mert én is biztonság, kontroll és bizonyosság-függő vagyok, mint ti. De egy másik szemszögből végtelenül inspirált! Mert egyedül a jelen-levést tette lehetővé, a múlt nem számított vagy létezett, a jövő kiszámíthatatlan volt, így meg sem próbáltam elképzelni, mi lenne akkor, ha…? Az örökkévalóság áldott állapota, a jelen. A szerelem. A szerelem egy édes és megismételhetetlen kapu az istenihez, Istenhez, a Szenthez, az örökkévalósághoz, oda, ahol nincs különlét, csak Egység. Ahol egyetlen Én van. Édes kegyelem megtapasztalni, hogy mindaz, amiről eddig csak hittem, hogy létezik, valóság tud lenni (a szerelemben).

Arról most nem írok, hogy a mézes-madzag megközelítésből mennyire és végtelenül elegem van, mert ez az én belső perlekedésem az Örökkévalóval. És bizonyos távolságból valóban felfedezhető a lecke, amelyet egy adott élethelyzetből el kell sajátítanunk, hogy megkezdhessük életünk új fejezetét. Biztos, hogy volt még tanulnivalóm. De kinek nincs? De akkor is szeretnék boldog lenni.

DE (ahogy megboldogult dr. Nagy B. József igazgatónk és történelem tanárunk mondta talán 1997-ben…)

Bármelyik pillanatban elmehetek én is. Nem tudom mennyi időt tartogat az életem, mennyi a kiszabott órám… És borzalmas erők mozognak a világban. Igen, erről is beszélni kell, nem elmenni mellette.. mert mindannyiunknak része van benne, a saját apró napi döntéseinkkel. Talán valóban korlátozottak a lehetőségeink. Talán személyesen nem tudok megmenteni egy afrikai kislányt, vagy egy iraki menekültet… de a magam életében minden egyes nap számtalan döntéshelyzetben szembesülök azzal a kérdéssel, hogy melyik urat szolgálom? Kinek a malmára hajtom a vizet? Ha mást nem, a személyes életünkkel igenis részt veszünk ebben a nagy kozmikus őrületben, és minden pillanatban lehetőségünk van dönteni – a békét vagy háborúságot választani. A legnehezebb helyzetek azok, amikor egyébként is érzékenyek vagyunk (mert pl. épp túl vagyunk egy szakításon, kölcsönös szerelem ide vagy oda), és mégis vannak olyanok, akik rosszindulattal közelednek hozzánk és szánt szándékkal rálépnek a tyúkszemünkre. Auuu…. … … 

Az első reakció ugye, hogy az, hogy elküldjük a búsba? Én még itt tartok, igen, ez az első reakcióm. Egyszerűen utálok valakit. Utálom, hogy együtt kell dolgozzunk, mert olyan dolgokra kényszerít, amihez e nélkül  helyzet nélkül sosem folyamodnék. És tanulok belőle. Irodai politikát, ötlet-elhelyezést a megfelelő csatornában, mert tőlem nem fogadná el, stb. De a kérdés végül is az, hogy felül tudok-e emelkedni ezen, és megtalálom-e azokat a pozitív dolgokat, amelyek erőt adnak, hogy ne menjek bele egy kicsinyes játszmába… és hagyjam őt játszani – saját magával. 

Ez a hét arról szól, hogy irodai politikai játszmákat tanulok. Utálom. De el kell sajátítani.. itt az idő. Is a question of survival.  És hallgatni. És megfelelő üzenetet és általános stratégiai megközelítést megfelelő csatornákon át eljuttatni… a célhoz. És feladatot kivitelezni zokszó vagy szabadságharcos hozzáállás nélkül… akkor is, ha az mindennel ellenkezik, ami számomra egy munkában érték vagy öröm.. Hogy ez mennyire nehéz! Most jövök rá, hogy szabadságharcosnak neveltek! Vagy csak a szüleimről vettem a mintát… vagy egészen máshonnan jön.

Katasztrófának élem meg, hogy nem használhatom a fejem, a meglátásaim, a stratégiai, helyzetelemzési, választási és emberi hozzáértésem! A tapasztalatokról nem is beszélve. Masina leszek… Talán még nem, még van egy halvány reménysugár. Az viszont biztos, hogy ideje a szempontváltásnak, mert ha továbbra is hagyom, hogy ilyen mélyen hasson rám, kikészít. Nem függhetek a munkahelyemen kapott elismeréstől vagy sikerélménytől. 

És ezt is meg kell tanulni egyszer. Megtapasztalni, hogy milyen azért dolgozni, mert megfizetnek (úgy ahogy), és mert szükségem van a fizetésemre fenntartani magam. Kompromisszumok. Főhajtás. Alázat. 

Félre kell tennem az összes kicsinyes “ki vagyok én a porondon?!” játszmát, hogy ezt meg tudjam tenni! És közben tudni, hogy tudok, és nem várni külső elismerést vagy megerősítést. A szakmai tudásomra senki sem kíváncsi. Ha a munkában található örömről van szó, kinevetnek, hogy mit várok, hisz ez meló! 

Idealista vagyok. És hiszek abban, hogy ezen a hozzáálláson lehet változtatni! Paradigmaváltás időszerű a vezetés körében, nem csak itt, hanem a legtöbb helyen: rengeteg olyan vezető van, aki nem tanulta meg, hogy hogyan vezessen. Az autóvezetést jogosítványhoz kötik, de a különböző csoportok, vagyis emberek vezetéséhez nem kérnek ilyen vizsgát! Új módszert kell kidolgozni a vezetői kompetencia mérésére, és ez a politikusokra is igaz. 

Mert új század van (és hirtelen inkább két századot ugrottunk, semmint egyet): és ebben az új században igenis újra kell definiáljunk rengeteg olyan dolgot, amit adottnak és megkérdőjelezhetetlennek tekintettünk eddig, az elmúlt évszázadokban bevett szokások alapján. Új szokásokra van szükségünk, és szemléletet kell váltsunk az üzleti hozzáállásban… a profit akkor is elérhető, ha a munkásainkat embereknek, és nem gépeknek tekintjük! Talán az a baj, hogy a legtöbb cégvezető sosem volt közlegény pozícióban… 

Az is lehet, hogy az én végtelen liberális neveltetésem és filozófus diplomám a baj, hogy észreveszem, ami nem működik, és nem átallok szót emelni az igazság nevében… az utóbbi hónapokban mégis az van, amikor a túlélés miatt hallgatni kell. És közben háttérterveket szövögetni a szökésről.

S míg nem élet-halál kérdés védelmezni az igazságot – mert itt egyre megy, pillanatnyilag, ez a szomorú hír; másképpen mint otthon, de a túlélésért való játékot itt is lehet játszani: ez is elfogadható ideig-óráig. Megtanulni uralni a zsigereket. Jedi-lovag képzés. Lassan jogosult leszek a fénykardra, de még mindig túl lobbanékony vagyok (nézőpont kérdése), úgyhogy még mindig a türelem kollokviummal szenvedek… 

Ennyi van most. Az utóbbi hetekben. A szerelem, a közösségben, a másikkal együtt megélt szerelem felhevítő érzése nélkül csak a vágyódás marad, üres, egyéni, megosztatlan, és fájó vágyódás, míg ki nem tisztul a seb; minden fakó és álomszerű az átélt hónapok intenzitásához viszonyítva. De csak előre vezet az út. És anélkül a hit és remény nélkül, hogy valami (még jobb) vár még az utamon, képtelen lennék továbbmenni. Lehet, hogy az őrültek hite. De ha nem hiszek, itt befejezem az egészet, és nem vagyok. Mert ahhoz, hogy tovább tudjak menni, hinnem kell abban, hogy mindaz amit átéltem a szerelemben, vagy egyedül is lehetséges, vagy meg fogom találni a hozzáillő társam – nincs más lehetőség. 

És kattog a belső óra kérlelhetetlenül, hogy itt az idő.. itt az idő.. itt az idő, hogy elmenjek délkelet-Ázsiába. Hamarosan. 

Nem bakancslista, de hát ha igazán se kutyám (nincs, még nincs, szegénynek rémes lenne az életvitelem, hiába, előbb meg kell állapodni és utazásmentes munka vagy tartós vizslaszitter/társ kell, aki munka utak során gondját viselné), se családom, akik rajtam múlnálak: a relatív szabadságom igenis felhasználható olyan hívások meghallgatására, amelyek évek óta a fülemben és a szívemben csöngetnek. Délkelet-Ázsia. Hamarosan. Nem idén, de hamarosan. Itt az idő… bevállalni és megélni az álmaim. Távol a választásoktól és a politikától – végre.