Normális, hogy 30 évesen még mindig nem tudom, mihez kezdjek magammal az életben? Talán csak mesebeszéd, hogy el lehet tölteni egyetlen szakmában, egyetlen munkában akár negyven évet is… A nagymamám (apai) mindig végtelenül büszke volt arra, hogy végigdolgozta az életét, hogy még a második világháború alatt sem volt munka nélkül, csak pár hónapot (pedig zsidó volt). Nem is a munka vagy nem munka itt a kérdés. Szeretem a munkát, szeretek dolgozni, építeni, elérni valamit. Jó érzés. Persze akkor igazán jó érzés, ha látom értelmét annak, amit csinálok. És hála Istennek, egyelőre ilyesmivel keresem a napi betevőmet. De ezzel még nem vagyok meg. Valami még hiányzik.
És itt jön képbe minden, ami nem munka a számomra: az írás, a tánc, a festés… vagy bármi, ami önkifejezés, kreativitás, szín és forma és mozdulat. És lélek, és összefüggések értelmezése, és megértés, és fejlődés, és gyógyítás, és szerelem. Kétségbeesetten próbálom megtalálni, hogy mi lenne az a munka, ami ezt az óriási űrt betömi. Ami lehetővé teszi, hogy ki tudjak jönni a kis csigaházamból, és magamat beletéve megalkossam a NAGY valamit. Talán mindenki álmodik erről… Néha nehéz áldásnak megélni a művész felmenőmet. Ugyanis egy olyan értékrendet adott át, ami miatt én magamban magasabbra, többre, ugyanakkor számomra elérhetetlennek tartom a “művész” létformát – a szabad, kreatív alkotást, ami ugyanakkor a konyhára valót is megteremti. Ezért aztán van egy léc, amit nem tudok megugrani – mert, újra, attól félek a legjobban, amire a leginkább vágyom. De most már, 30 évesen, mitől kell ennyire félni? Vagy bejön, vagy nem. Ha bejön, örülünk Vincent, ha nem, majd búsongunk egy darabig, aztán keresünk egy új csontot. Nem így megy? Miért nem tudok én egyszerű, mindennapi ember lenni? Sóhaj.

Maximalista vagyok, vagy legalábbis perfekcionista, baromi nehéz ezt lejjebb vinni. A léc lejjebb eresztéséhez általában a lustaságom segít hozzá – így aztán egy elviselhető elegyet alkotnak. Végül is, az lenne a célom, hogy egyvalamiben jó legyek, minél jobb, de semmiképpen ne középszerű. Badarság, nem? Hiszen igazi értékeinket azok az emberek ismerik csak, akik szeretnek minket, és akiket beengedünk a külvilág felé fel nem tárt belső szobáinkba. És ez az igazán fontos, nem pedig a nagy plénum. A plénum gyakran a gyöngyöt disznók elé állapotot, és meg nem értettséget hoz(hat). DE ha már van egy adag exhibicionizmus is mindemellett, és elhiszem, hogy tudok valami olyat mondani, amit már lehet, hogy mondtak mások, de mindezt úgy teszem, ahogy más még nem tette…? Á, akkor sincs új a nap alatt… és mindenkinek a saját kis személyesen kikapart igazsága, amiért megszenvedett, az a mérvadó.

Vergődés. Tovább kell menni, abba kell ezt hagyni, merni kell, és lépni, hétmérföldes csizmával, bele az ismeretlen legközepébe. Így ni!

Mindezzel együtt, újra ott tartok, hogy nagyon szeretném, ha MOST valami kellemes basszus leszólna az égi magasságokból, hogy irányt mutasson, merre menjek. Vannak tiszta pontok – mind szakmai, semmi más – a többi viszont olyan homályba vész, hogy több sem kell… Homály van, alagút közepe, éjféli óra… Van egy mondás, amely úgy tartja, hogy amikor a legsötétebb az éj, akkor van a legközelebb a hajnal. Tiszta szívemből kívánom, hogy így legyen, mert most nagyon sötét van, és lassan már a harmat is belep, úgyhogy igazán közeledhetne az az ígért bíbor fényáradat. Tehát csak megtalálom lassan (magamat), hogy mit tegyek, mivel “üssem el” az életet…
(Életre szóló társ, igen. Igen, család, igen, gyermek. Ez mind-mind a homályba vész, míg nem jön a Hajnal. Csak a “szakma” tiszta, hogy ott merre, hova: előre vezet az út a lábam alatt.)