Mindennap kenyerünk, italunk, szeretteink megölelése – annyi minden van, ami igazán fontos. De a legfontosabb, hogy ne csak ujjal mutogassunk, hanem tett is legyen, amikor olyan borzalmas dolog történik, hogy egy egyszerű hétvégi partin meghal három tizenéves, gimnazista lány a fővárosban.

Azt hiszem a hír ilyen vagy olyan formában mindenkit lesújt: nincs semmi vígasz, nincs értelme az egésznek, nem lehet kitörölni ezt a fekete érzést, ami belopódzik a szív kamráiba.
Tizenévesen az ember annyi marhaságot tud csinálni. Tisztelet a kivételnek. Aztán felnövünk, tújéljük, itt vagyunk, kinövünk belőle. Még ma is csak hálát tudok adni azért, hogy épen túléltem a tizenéves koromat. Sokan nem így vannak ezzel, ez biztos, de aki lázad, az általában ön- és közveszélyes, és igen gyakran önmagának árt a legtöbbet – öntudatlanul. 14-16 évesen olyan könnyű azt hinni, hogy enyém a világ, és világ minden veszélye sem fog rajtam (mindenki máson igen, de rajtam nem)! De fog.

Borzalmas, hogy ez megtörténhetett. És valahogyan meg kell akadályozni, hogy folytatása legyen. Hála Istennek ez a tragédia minden szülőben felébreszti és előhozza – anyából, apából – az anyatigrist, és ha ennyi anyatigris megindul, nincs az a fa, amely mögé el lehet bújni a dzsungelben.
Nincs még gyerekem, de ha lenne, ott lennék az anyatigrisek között. A legdrágább az élet. A legfontosabb a veszély elhárítása. Társadalmi felelősség. Mert ez itt a legkomolyabb együttélősdi, és nincs más megoldás. Szülő-riadólánc alakult a Facebook-on. Ha emellett még otthon is komoly beszélgetésekre kerül majd sor a fiatalokkal, akkor egy csöppnyi jót ki lehet sajtolni e borzalomból. És osztályfőnöki órán is beszélgetni kell, addig, ameddig a személyes felelősség erősebb lesz, mint egy jó buli hívószava.

Isten adjon erőt a családtagoknak, barátoknak elviselni az elviselhetetlent.