Bődületesen hosszú éj vár ránk, kedvesem. Ma van a napja, holnap határidő, most már nem tologathatom tovább: ma kívül-belül meg kell ismerjelek, és hajnallá azzá válsz, akivé formállak.
Bizony, bizony, kedves pályázatom, holnap elválunk. Könnyes búcsú lesz. Csak reménykedem, hogy néhány órát azért hagysz majd aludni reggelig. Talán.

Ezért úgy döntöttem, hogy kényeztetem magam: először is főzök holnapra ebédet (szoktam, de mostanában ritkábban): kecskesajtos-szárított paradicsomos sült tészta olajbogyóval. Közben pedig avokádó-vacsorát csapok őszi sápadt paradicsommal és lila hagymával. Jobb lenne az újhagyma, de hát december közepén hol lehet igazán szép újhagymát találni? A piacon, talán ott, de oda mostanában elég ritkán jutok el. Úgyhogy marad a lila hagyma. Mellé egy kis gyömbértea, és talán bor, ha úgy hozza az ihlet.

Már benne vagyok az írásban, megjött délután az ihlet, egy igazán tisztes agy-leállás után, szinte szó szerint érthetően. Mintha valaki kikapcsolta volna a főkapcsolót, kész, se ki, se be, megálltak a gondolatok, egyszerűen nem volt hajlandó működni. Na ezen a holtponton átlendülni, ehhez kell óriási lelkierő. Nem is tudom hogyan sikerült. Még érzem persze a dacos “nem akarom csinálni” hangulatot, de inkább az “ihletre” figyelek, hagy erősödjön az, muszáj, muszáj, muszáj. Nincs menekvés. Végig kell csinálni. Nincs betegség, nincs fáradtság, nincs kibúvó. Kell. Felnőtt kell. Nem gyermeki kell, itt még lehetne akár érvelni is, de kell, olyan erős kell, hogy hiába minden gyermeki dacosság, végig-kell-csinálni-ha-kell-betűről-betűre-araszolva…
És csak reménykedem benne, titkon, hogy megéri. Hogy lesz gyümölcse. Hogy meghallgatásra talál. Hogy puszta szavakból végre egyszer valóban megelevenedhetnek az elképzelt tettek, hogy megvalósulhat és gyökeret ereszthet mindaz, ami itt kavarog színes kavalkádban a fejemben. Hogy lesz foganatja. Hogy megfogan, pont úgy, ahogy egy kisbaba..

Ezért is volt nehéz Pristinában, két különböző dolgon dolgoztam egyszerre. Most jó itthon. Jó itthon, de végig nézek a lakásunkon, és azt látom, hogy mennyi mindent kéne rajta igazítani, takarítani, szigetelni, hogy ne az utcát fűtsük, szőnyeget venni, szekrényt szerelni, csapot sikálni… és nem tudok ennyi felé szakadni, nem megy, nincs ennyi erőm. Talán holnap.
Az avokádó jó. Csupazöld, és benntart a jelenben, miközben egyszerre Chilébe is repít. Ott szoktam rá, ott habarodtam bele ebbe a kesernyés, diószerű-ízű zöldes dologba, ami olyan olajos, mint az olajos magvak. Hihetetlen eledel. Egy ültő helyemben kis kanállal kanalazgatva szoktam enni olykor. Amikor nagyon hiányzik. Dél-Amerika.

Aszalt paradicsom és avokádó. Ha már éjjel is dolgozom, legalább hagy kényeztessem magam ilyen finomságokkal! 21 óra van. Irány az asztal!

Kérem szépen, a Gyűrűk Ura filmzenéje szól a Klasszik Rádión. Ez méltó kezdte az estének.